

Nem kell lebecsülni egy mesterség hatását életünkre, ha jól eltaláljuk, legbelsőbb lényünket fejezi ki. Rejtő Jenőnek vannak olyan alakjai, akik mindent szakmájukon keresztül látnak, például Mr. Bradford, A szőke ciklon úriszabója így summázza létfilozófiáját: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”
A minap elmentem a Kivénhedt Focisták Találkozójára, melyen több generáció tagjai jelentek meg, a nyolcvanévesektől a kora negyvenesekig. Mindenki elmondta, mikor és mit játszott a csapatban (nem egyébért, de nem biztos, hogy egymást felismernénk), és most mivel foglalkozik. Az egyik a hetvenes évek elején volt csatár, és most harangozóskodik. A másik a hetvenes évek végén volt hátvéd, és éppen kapuskodik. És így tovább, van, aki tanárkodik, egy másik szabóskodik, a következő egyszerűen bellérkedik (csencsel), munkáskodik vagy nyugdíjaskodik. Merthogy egy focista mindig is focista marad, minden egyéb, amivel élete során foglalkoznia kell, csak olyan kontárkodás, amivel a pénzét szerzi meg.
Mire rám került a sor, egy kissé meg is szégyelltem, hogy bizony nekem nagyon tetszik a mesterségem. Ezért mondom, nyolcvanas évek közepe, jobbhátvéd, és jelenleg íróskodom. Szerencsére rám is pontosan olyan részvéttel néztek, mint arra, aki a boltban eladóskodik. Igen, bólogattak, nehéz az élet, mire nem kényszeríti az embert. Én pedig hálás voltam, mert a focista mindig is focista marad, bárhová vetné a sors.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.