

Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Viszont amióta így mennek itthon a marakodások, nekem sincs túl sok nyugtom. Ugyanis én vigyázok anya és apa kölykeire: Brigire, Bogira és Botondra. Látom a gyerekeken, milyen szomorúak szüleik miatt. És igaz, hogy én csak egy cicus vagyok, de attól még nagyon segítőkész. A gyerekekkel szoktam játszani, hogy ne legyenek annyira bánatosak. Brigi kedvence a teadélután. Hogy én milyen jól mutatok tütüben! Botonddal versenyt szoktam futni, Bogi pedig mesét olvas nekem. Ami anyát és apát illeti, rájuk is odafigyelek. Apa minden este a nagy, asztalos szobájába megy, és a forgós székébe ül le valami rossz szagú folyadékot inni. Ilyenkor beleugrom az ölébe, és hagyom, hogy vakargassa a fülem tövét. Esküszöm, nem azért, mintha annyira jólesne. Tudom, hogy apának szüksége van rá, érzem, mennyire búskomor. Anya a fürdőszobában tölti az idejét. Hogy hogyan képes abba a nagy fehér fémszörnyetegbe beleülni, ami tele van vízzel, brr! Viszont tudom, hogy neki ez segít, sokszor volt, hogy a padlón ülve sírt. Ezért jutottam arra a következtetésre, frappáns cica logikámmal, hogy az emberek furcsák. Szomorúak, hogy nem lehetnek együtt, mégis kiabálnak egymással. Hát mi a jó macskaalom érti ezt?
A lényeg a lényeg, hogy röviden, tömören ez a története annak, hogyan lett belőlem terápiás dada cicus.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.