Shrek Tímea: Nincs munkáskéz

Három évvel ezelőtt még egy harmadik emeleti panellakásban éltem, Beregszász Mikrorajonnak, vagy egyszerűen csak Mikrának nevezett városrészében. Mindössze egy szoba, konyha, fürdő és egy folyosó volt benne. Kicsi, de a lehető legkényelmesebb. Anyai nagyanyám élt ott, és miután meghalt, mi örököltük, az unokái. Édesanyám sosem szerette volna eladni, azt mondta, az fogja használni, akinek a családból éppen szüksége lesz rá.

A sors úgy hozta, hogy amint hivatalosan is nagykorú lettem, elköltöztem a szülői házból, és néhány albérlőt követően a lakást én vettem birtokba. Előbb édesapám végzett benne egy tisztasági festést, hogy egyáltalán lakható legyen, majd közel tíz éven át, míg ott éltem, több kisebb-nagyobb felújítást végeztettem el. Azt mondják, a lakással kevesebb a gond, mint egy kertes házzal, mégis mindig akadt valami, többek közt fűtés- és nyílászárócsere is. Ezekhez azonban rendre találtam szakértő munkavállalót.

Mostanában ritkán látogatom a lakást. Amint elköltöztem, találtam albérlőt, egy fiatal lány vette ki hosszabb távra. A helyi bérleti díjakhoz képest nagyon olcsó árban egyeztünk meg, mert pontosan tudtam, milyen nehéz a mi fizetésünkből félretenni. Az új lakónak tetszett a hely, sosem panaszkodott, ám nemrég jelezte, hogy a felső szomszéd miatt többször is beáztak a konyha falai.

A fölöttem lakóval annak idején én sem tudtam soha zöld ágra vergődni. (Ez a panelházak egyik legnagyobb átka.) Fiatal, züllött férfi, aki folyton részegnek tűnt, ezért nem is sikerült szót érteni vele. Tudtommal jelenleg szolgálatát teljesíti, valahol a fronton van, és kétséges, hogy egyáltalán visszatér-e. Mindenesetre keresnem kellett valakit, aki rendbe szedi a beázott konyhát.

Máskor egy-két telefon után jönnek is a jól ismert szakik, megvannak már a bevált embereim, akikkel szeretek dolgoztatni, mert precízek, gyorsak, jó munkát végeznek. Most is őket hívtam, de egyikőjük sem tartózkodott itthon. Kaptam tőlük néhány telefonszámot, próbálkoztam, de hiába. Vagy nem vállalnak munkát, mert félnek az utcára lépni, vagy egyszerűen már nincsenek is az országban. Kérdezősködtem a szomszédoknál, volt, aki vonakodva ígéretet tett, de azóta sem láttam. Egy másik férfi meg is nézte a falakat, aztán nem jelentkezett többé, míg végül egy régi ismerősöm, egykori kollégám vállalta a munkát.

Kimentünk a helyszínre, felmérte, felírta, miből mennyit vásároljak. Egy négyszer négy méteres konyha nem igényel túl sok alapanyagot. Aztán a srác eltűnt. Nem hívott, az üzeneteimre sem válaszolt, a telefonja nem volt elérhető. Róla is le kellett mondanom. Lehet, hogy besorozták a hadseregbe, külföldre menekült, vagy egyszerűen csak meggondolta magát, nem tudom.

Közben a háború dacára itthon, a saját családi házunkban is tervezgetünk és dolgozunk. Minden nyáron szeretnénk megvalósítani valamit, amire az előző évben spórolunk. Az idén egy garázs és műhely felépítése van soron. Az alapanyagot lassanként megvásároltuk, így egy ekkora beruházás sem terhel meg túlságosan anyagilag. Az egyetlen probléma, hogy nincs munkás. A háború kitörése óta az elnöki, miniszteri bejelentések jó része arról szól, hogy a károkat szenvedett területeken menynyibe fog kerülni a helyreállítás. Újabban pedig azt olvasom a hírekben, hogy az állam a munkanélküli férfiakat vonná be a lerombolt infrastruktúra újjáépítésébe. Gondolom, koszt és kvártély fejében. Nos, sok sikert kívánok hozzá! Én fizetnék is egy jó napszámosért, mégsem találok. Sebaj, maltert keverni tudok, a teraszt is a családdal húztuk fel. Utólag kiütközik néhol, hogy nem valódi szakember keze munkája, de a semminél ez is jobb. Válságban az ember nem válogat.

*A szerző Kárpátalján él

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)