

Ősi cenzor famíliából származom. Családfánk gyökerei a kőkorszakig nyúlnak vissza. Nemzetségünk alapítója a törzsfőnök utasítására pajzán barlangrajzok betiltásával kezdte a karrierjét. Ne a dugáson, hanem a vadászaton járjon a törzs hím tagjainak az esze! Leszármazottjai évezredeken át legendás hűséggel és hozzáértéssel védelmezték a rendet, szabadították meg a közösséget izgága tollnokok felforgató gondolataitól.
Büszkén kijelenthetem, nélkülük káosz és anarchia uralkodott volna el a világban. Gyakran elmerengek nemes hivatásunk hősi korszakain. A régi szép időkben ment minden, mint a karikacsapás. Elődeim megkapták az engedélyezésre váró kéziratot, árgus szemmel elolvasták, s ha találtak benne kivetnivalót, lazán ráfirkantották, az inkriminált iromány pedig mehetett a süllyesztőbe. Nem volt Facebook, YouTube, Instagram, Twitter. Hogy a fene ette volna meg valamennyit!
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását. Mert néhány kattintással, simogatással a nagyi fájintos szakácskönyvétől a besúgólistákon át a titkos társaságok féltve őrzött terveiig mindenről tudomást lehetett szerezni. A sok ellenőrizetlen magánvéleményről nem is beszélve! A közösségi oldalak önjelölt hírnökei mindenbe beleütötték az orrukat, mindenről volt saját elméletük, s bizony néha fején találták a szöget.
Nem, ez így nem mehet tovább, döntöttek végre valahára az illetékesek. E döntést követően hőn tisztelt őseim korszerű utódjaként alkottak meg engem: a közösségi médiát ellenőrző számítógépes programot. A technikai részleteket most hagyjuk, úgyis csak a szakmabeliek értenék meg. A lényeg a lényeg. Amivel a humán cenzorok tengernyi hada vért izzadva sem tudott volna megbirkózni, nekem könnyedén sikerül. Úgy terveztek meg, hogy a közösségi portálokon megjelenő minden egyes oda nem illő szót, fényképet, filmet villámgyorsan érzékeljek. Éjjel-nappal működöm, és büszkén mondhatom, hogy folyamatos munkámnak köszönhetően helyreállt a rend. Befellegzett az információk féktelen áramlásának! Hoppá! Kifogásolod a módszerünket?! Diktatúrát kiáltasz?! A szólásszabadságra hivatkozol?! Vigyázz, mert nemcsak a dögös fotóiddal felcicomázott Facebookodat figyelem, de beléd is látok, posztolgató felebarátom! Úgy olvasok a fejedben, mint nagy tudású elődeim a kéziratokban.
Ne vedd zokon, csak a miheztartás végett sugallom, ha nem hagysz fel azonnal ezekkel a káros gondolatokkal, törölni fognak! Hogy stílusosan fogalmazzak, se híred, se hamvad nem marad.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.