

Az előbb még itt volt, meresztette az Úr a szemét hitetlenkedve az űrbe. Aztán, megunva a hiábavaló keresgélést, hívta a szolgálatos angyalt.
– Hova tűnt a földgolyó? – förmedt a mennyei alkalmazottra. A Világegyetem összes égiteste közül ez az aprócska bolygó állt legközelebb a szívéhez. Igazi remekmű. Made in Heaven. Ahányszor csak tervezőasztala mögül fölemelte a tekintetét, gyönyörködve szemlélte, mint forog fénylőn a végtelenben. Nem bírt betelni vizei ragyogásával, kontinensei pazar színeivel. Most azonban csak egy sötét foltot látott a helyén.
– Ott van most is, ahova te helyezted, Uram – jelentette az angyal. – Az a sötét folt a Föld…
– Te ittál?! – méregette az Úr a szárnyas tisztviselőt gyanakodva.
– Szolgálatban sosem iszom, Uram – rázta meg a szárnyát az angyal. – Az ott tényleg a Föld, csak éppen feketére festették.
– Tessék?! – hökkent meg az Úr. Utoljára akkor lepődött meg így, amikor az a link Lucifer kétségbe vonta isteni kreativitását. – Mi az, hogy feketére festették?! Kik merészeltek belekontárkodni a Teremtésbe?! – dörgött a hangja, miként az a Nagy Könyvben meg van írva.
– Az emberek – mondta az angyal flegmán.
– Ki adott rá engedélyt? – meredt rá villámló tekintettel az Úr. – A Föld nem holmi külvárosi házfal, hogy grafitival bemázolják.
– Te, Uram. Hát nem emlékszel?! Te ruháztad föl szabad akarattal az embereket.
– Ilyen méretű beavatkozásra azért mégsem gondoltam – vakarta meg a fejét zavartan az Úr. – Halljam, hogy történhetett!
– A fekete emberek öntudatra ébredésével kezdődött – mesélte az angyal. – Sérelmeik számbavétele után ledöntötték a fehér felfedezők, államférfiak és hadvezérek szobrait. Betiltották a nekik nem tetsző művészi alkotásokat. A történelem átírása után a fehér színt is indexre vágták.
– Nahát, feketelistára került a fehér szín is – mosolyodott el önkéntelenül az Úr.
– Mi ebben a vicces? – értetlenkedett az angyal.
– Hogyhogy mi? A nyelvi komikum. Úgy látszik, kifelejtettem belőled a humorérzéket – ráncolta boltozatos homlokát bosszúsan az Úr.
– Végezetül pedig befújták fekete festékkel az egész Földet – fejezte be jelentését komoran az angyal.
– Protest produkciónak nem rossz, de azért mégsem maradhat így a földgolyó – összegezte az Úr a hallottakat.
– Miért nem, Uram? – emelte föl a hangját az angyal.
– Mert színesben sokkal szebb a világ – vonta össze bozontos szemöldökét az Úr. – Az emberiséget is többféle színben és színárnyalatban teremtettem. Még csak az hiányzik, hogy a fehérek túlkapásai után most a feketék is ugyanezt tegyék!
– Márpedig Te eredetileg feketének teremtetted az emberiséget, Uram, csak közben egy része sajnálatos módon színt váltott – vágott a szavába az angyal ingerülten. – Ádámot földből formáltad, a föld pedig tudomásom szerint fekete.
– A föld porából – javította ki az Úr. – Egy égi alkalmazottól elvárom, hogy pontosan idézze a Szentírást.
– Az mindegy – legyintett bosszúsan az angyal. A lényeg az, hogy itt fent is véget vessünk a diszkriminációnak. Haladó szellemiségű kollegáimmal úgy gondoljuk, hogy túlságosan is sok a fehér szent a feketék rovására.
Jeladására az ajtó kitárult. Fekete szentek számítanak feliratú táblákkal felvilágosult angyalok vonultak be az Úr irodájába.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.