A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Egymásra hangolódás, vetkőzés, öltözés, még marad harminc perc, az mindenre elég, és kilencre pont beérek az irodába.
Megállok a pirosnál, és elküldöm a szokásos, öt perc üzenetet.
Felnézek a telefonomból, és látom, hogy a balra kanyarodó sávból egy narancssárga, legalább húszéves Fiesta fordul át, és megáll előttem. Vagyis nem pont előttem, mert az autó eleje az egyenesen haladó, a hátulja a kanyarodósávban áll, a záróvonal az autó közepén fut át. Ha a záróvonal egy fűrészkorong lenne, és kettévágná ezt a roncsot, akkor ugyanannyi fémhulladék jutna mindkét sávba.
Nem tudok tolatni, hogy beengedjem, mert mögöttem már legalább öten állnak, ő pedig nem tud előrébb menni, mert akkor belógna a kereszteződésbe. A lámpát onnan biztos, hogy nem látja, de nem baj, intek neki, hogy majd szólok, ha mehet. A hetven körüli, szemüveges sofőr engem néz, és bőgeti a motort, valószínűleg fél, hogy ha leveszi a lábát a gázról, akkor lefullad az autója.
Rápillantok a telefonomra, üzenet villan, várlak, Tigris.
A kanyarodósávban egész kis sor gyűlt fel a rozsdakupac mögött, a lámpájuk zöldre vált, de a sor áll, először csak egy dudaszó, aztán még egy, még egy, és tíz másodperc múlva már legalább hat autó kürtje szól egyszerre. A fiestás valószínűleg nem észlel az egészből semmit, vagy talán mégis, mert egy picit előrébb gurul, pár centit, de akkor ugrik egyet az autója, és lefullad. A lámpa pirosra vált, a dudaszó abbamarad, olyan, mintha a lámpa színe nyugtatólag hatna az idegekre.
Most a mi lámpánk vált zöldre, a sor áll, a Fiesta nem mozdul. Hallom, ahogy indítózni próbál, az indítómotor egyre lassabban forgat, végül megáll.
Mögöttem kürtszó harsan, pont, mint egy vadászaton, három rövid jelzés a mögöttem állótól, megvan a vad, aztán bekapcsolódik az egész sor. Először a türelmetlenek, egy hosszú két rövid, aztán a nyomatékosítók, két hosszúval, végül a sereghajtók, folyamatos hosszúval.
A Fiesta ajtaja kinyílik, a sofőr a bal lábát a kezével emeli ki az ülésről, és teszi le az aszfaltra, mint aki le van bénulva, majd belekapaszkodik az A oszlopba, és úgy húzza fel magát az ülésről. Az egész ember olyan, mint egy időutazó a nyolcvanas évekből. Az oldalra fésült, sárgás haja, a szögletes barna keretes szemüvege, a barna öltönye és sárga inge nem illik a reggeli utcaképbe. Kiszállok én is, segíthetek, kérdezem, de az öreg biztosan nagyot hall, mert rám sem néz. Kinyitja a hátsó ajtót, és az ülésről kiveszi a barna kalapját, és egy nagy csokor fehér krizantémot.
Mögöttem az audis és a mondeós is kipattan az autójából, rákiáltanak az öregre, hogy üljön vissza, letoljuk az útról. Az öreg nem hallja, apró, rövid léptekkel, mint egy robot, elindul a buszmegálló felé. Hárman álljuk körül a magára hagyott Fiestát, és tanácstalanul nézünk egymásra, most mi legyen. Én vagyok a legközelebb a vezetőüléshez, bepattanok, tekerem a kormányt, az audis és a mondeós nagy lendülettel tolja az autót, fel a járdára, tíz méter, az iskola kerítésénél behúzom a kéziféket, kiszállok, lezárom az autót. A kulccsal odamegyek a kalapos öreghez, és átnyújtom neki. Rám néz, elveszi a kulcsot, biccent, és valamit mormol.
Hova megy, kérdezem, mert szerintem fogalma sincs, hogy hol van.
Csak a temetőbe, mert most volt, hogy Rozál tíz éve, mondja.
Visszasétálok az kocsihoz, mögöttem a sávban már vagy húsz autó áll. Beülök, indítok, zöld a lámpa, repülőrajt, előttem senki, nyolcvan, kilencven, jobb kanyar, egyenes, még egy jobbos, üzenet el, érkezem, Ágicám.
