Késik. Tizenöt perce el kellett volna indulnunk. Elviselhetetlenül forró és párás a levegő, izzadok, a bordó kárpit meleg füstszagot áraszt, biztosan dohányzófülke volt valamikor.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
– Fiatalember, felállna? A helyemen ül!
Biztos, hogy nem nekem szólt. Nem is nézek fel a telefonomból.
– Fiatalember, a helyemen ül!
A rekedt hang egy negyven körüli, terebélyes, szoknyás nőhöz tartozik, aki a hőség ellenére fejkendőt és bőrmellényt visel. Hozzám szólt, mert engem néz. Nem mozdulok, mert hülyeséget beszél, mielőtt leültem, kétszer is megnéztem a jegyemet, én biztos, hogy jó helyen ülök.
A nő sem mozdul, olyan határozottan áll az ajtóban, hogy elbizonytalanodom, és az jut az eszembe, lehet, hogy rossz vonatra szálltam. Kinézek az ablakon, jó a vonat is, ez a második vágány. Az a legjobb, ha megnézem a jegyemet. Felállok, előveszem a zsebemből, igen, ez ide szól, minden stimmel, na ugye, nem én vagyok a hülye.
– Nézze, négyes kocsi, huszonkettes fülke, és ez a hetes ülés, ez a jegy ide szól – mutatom a nőnek a jegyet, aki hunyorogva nézi, nem látja a számokat.
– Mutassa csak! – lép közelebb, elveszi a jegyet, a csíkos bevásárlószatyrát leteszi mellém. A mutató- és hüvelykujja között forgatja a papírt, mindkét oldalát megnézi, látom az ujjain, hogy erős dohányos lehet, és manikűröshöz sem jár. És még szaga is van. A piros rózsás kendőjét feljebb tolja a fején, most látom, hogy teljesen ősz a haja, akkor biztosan több, mint negyven, megszívja az orrát, és felhúzza a rajzolt, szabályos félkört formázó szemöldökét, látom, hogy nagyon gondolkodik, aztán kisimul a homloka, elmosolyodik, és mélyen a szemembe néz.
– Fiatalember! Kit érdekel, hogy hova szól a jegy, van itt annyi hely, üljön át máshova, mert ezen a széken mindig én szoktam ülni! – mondja, és egy finom mozdulattal belesüllyeszti a jegyemet a barna bőrmellényének zsebébe. Lehuppan a helyemre, kislányos mozdulatokkal elkezdi igazgatni a sárga szoknyáját, hogy ne gyűrődjön, és bámul ki az ablakon, mintha ott sem lennék.
– Visszaadná, kérem? – kérdezem, de mire kimondom, már tudatosul bennem, hogy ez a nő épp most lopta el a jegyemet. Sőt. Nem ellopta, kicsalta, én meg odaadtam neki, önként.
– Mit adjak vissza? – nevet rám, tele szájjal mosolyog, kivillan az arany metszőfoga. Még mielőtt válaszolni tudnék, elkiáltja magát.
– Aladár, gyere csak ide!
A mondattól egy pillanatra megszédülök, a csomagtartóba kapaszkodom, lehet, hogy megállt a szívem, nem, nagyon is ver, dübörög, már érzem a fülemben a lüktetést. Eddig eszembe sem jutott, hogy hogy többen lehetnek, egy egész család, biztos vannak vagy tízen, rajtunk kívül senki sincs a vagonban, nem is tudok segítséget kérni, és már tudom, hogy mi fog történni. Kirabolnak és megvernek. Vagy fordítva. Dermedten állok, nem tudok gondolkodni, valamit tennem kell, megmozdulni, megszólalni, vagy legalább a rémült arcomat átrendezni, aztán eszembe jut az egyetlen megoldás, menekülnöm kell, a vonat áll, az ajtó nyitva, csak a hátizsákomat kell levennem, csak egy mozdulat, lekapom, és futás.
– Üljél már le, nem bántalak! – mondja a nő, és leránt maga mellé az ülésre. Lerogyok, nem merek ránézni.
– Ne féljél, Aladárék valahol hátul kódorognak. A jegyet nem adom oda, mert az nekem jobban kell, de mondok neked valami fontosat, ami sokkal többet ér a jegynél. Azért vagy ilyen félős, mert rontás van rajtad! Ott ül a válladon valaki, miatta vagy ilyen szerencsétlen. Egy negyvenöt éves nő, öngyilkos lett, két éve van rajtad, biztos valamelyik temetőben szedted magadra. A bal válladon látom a tapadását. Látom ám, hogy téged két éve nem ért szerencse, de még a szerelem is elkerült. Pedig vagy már vagy harmincéves, nem? Úgy hidd el nekem, az élet értelme a szerelem. Látod, milyen szerencséd van, hogy találkoztunk? Csak én tudok rajtad segíteni. Tízezer forintért leveszem a rontást.
Néhány másodpercig tátott szájjal ülök, nem értem, aztán elmosolyodom, amikor megértem, miről van szó.
– Nincs nálam pénz – felelem, és már bele merek nézni a szemébe. Gyanakodva méreget, összehúzza a szemöldökét, aztán ő is elmosolyodik.
– Na jó, ingyen megkapod tőlem a szerencsét, de csak mert sajnállak, hogy ilyen szerencsétlen vagy.
Kérges, barna kezével az ölébe húzza a jobb kezemet, köröket, háromszögeket rajzol a tenyerembe. Idegen nyelven mormolt valamit, aztán magyarul, hogy szellem, az angyalok nevében elengedlek, aztán megint érthetetlen szavakat mormol, és a végén bezárja a tenyeremet.
– Kész van. Most már jó életed lesz.
– A jegyemet tényleg nem adja vissza?
– Mi van? Milyen jegyet? Ingyen levettem a szellemet rólad, te meg még mindig a jegyemet, a jegyemet, a jegyemet? Nem szégyelled magad? Neked nem kell a boldogság?
Szó nélkül leveszem a hátizsákomat a csomagtartóról, és leszállok a vonatról. Az adrenalintól zúgó füllel indulok a jegypénztár felé, veszek másik teljes árú jegyet.
A lépteim könnyedek, a bal vállamból eltűnt a fájdalom. Pár lépés után elmosolyodom, és hiába próbálom összehúzni a számat, nem megy, a vigyor ott van az arcomon, akkor is, amikor kérem a jegyet, és a pénztárosnő is mosolyog, olyan ismerős, mintha már láttam volna valahol.
És már az sem érdekel, hogy nemsoká összefutok Aladárral is, akinek biztos, hogy nem lesz jegye.
