

Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
Ők üzletembernek hívták magukat. Volt egy specialitásuk, az igazolt hiányzás. Néhány napos lógásra tetveket és serkéket árultak száz forintért, amiket a hajadba kell tenni, és akkor egy hétig otthon maradhatsz. Hosszabb hiányzásra is voltak megoldásaik. Egy hatodikos fiú két hétig akart otthon maradni, kétezer forintért törték el az alkarját. Én tök véletlenül láttam az egészet.
Tanítás után, a sportpálya mögött megvárták a srácot. Húsz méterre voltam tőlük, kidurrant a bringám hátsó kereke, azt javítottam. Először elkérték a pénzt, aztán hozzáláttak a műtéthez. A bal alkarját körbetekerték egy ecetes törölközővel, arra egy vizeset csavartak. Azt mondták, fél óra áztatás után megpuhul a csont, könnyű lesz eltörni. Ahogy telt az idő, a srác egyre kevésbé tartotta jó bulinak ezt a csonttörést, tiszta vörös volt a feje, és vagy tízszer elmondta, hogy neki már nem fontos, hogy lógjon, Nyújtóék tartsák meg a pénzt, ő most inkább hazamegy, mert meggondolta magát. Az egyik Nyújtó annyit mondott, az üzlet az üzlet, aztán ellökte a srácot, ráült a hátára, a bal kezét hátracsavarta, a jobb karját lenyomta a földre.
A másik Nyújtó elővett egy kalapácsot, és addig verte az alkarját, míg nem reccsent. Öt ütést számoltam. A srácnak kiszúrta a csont a bőrét, vérzett, feltérdelt, és visítva sírt, a könnye és a nyála a fehér pólóján barna csíkot húzott, le a hasáig. Az ikrek már nem szóltak hozzá, a két törölközőt beledobták egy centrumos reklámszatyorba, mellé tették a kalapácsot, és elindultak felém.
Közben én elkészültem a ragasztással, felfordítottam a Campinget, és már a táskát is felvettem a hátamra, mikor az egyik Nyújtó rám kiáltott, hogy állj csak meg, tesó! Azt hittem, most jön a fenyegetés, de semmi ilyesmi nem történt. Felakasztották a kormányra a táskájukat, és annyit mondtak, toljam, úgyis egyfelé megyünk. Némán ballagtunk az út közepén, és már a Kígyó utcánál jártunk, mikor az egyik Nyújtó a vizesárokra mutatott, és felkiáltott, zsák! A magas fű miatt alig lehetett észrevenni. Megálltunk, én fogtam a biciklit, és csak néztem, hogy az ikrek kihúzták a járdára a barna vászonzsákot.
Magyar Posta. Ez volt ráírva. Az egyik iker azt mondta, hogy leveleszsák, a másik meg azt, hogy az nem ilyen. Szóltam nekik, hogy ez egy pénzeszsák, én már láttam ilyet. Teljesen lázba jöttek. Kibogozták a madzagot, és megfordították, hogy kirázzák a tartalmát. Láttam rajtuk, hogy kipirultak, biztosan izgultak, hogy tényleg pénz legyen benne, sok pénz, mert ők igazán szegények voltak, segélyből éltek.
A zsákból egy fekete kismacska pottyant ki. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton, csak a nyávogásából lehetett tudni, hogy él. Az egyik Nyújtó azt mondta, hogy valaki biztos meg akarta fullasztani az árokban, mert a fekete macska szerencsétlenséget hoz, én mondtam neki, hogy az ilyen kicsi az nem, csak a nagy. Aztán azt mondta a másik Nyújtó, hogy ennek a macskának a halál a sorsa, mert meghalt volna, ha mi nem mentjük meg, de senki sem kerülheti el a sorsát, látta egy filmben, a Végső állomásban, és be kell hogy teljesítsük a sors akaratát.
Először az egyik Nyújtó vágta földhöz, de nem halt meg, még nyávogott, aztán a másik. Akkor már nem nyávogott. A farkánál fogva beletették a zsákba, és visszadobták az árokba. Aztán azt mondta az egyik, hogy mától mi vagyunk a sors keze, és levették a táskájukat a kormányomról, elindultak az Árpád utca felé. Mert ők arra laktak.
Én meg csak álltam ott, fogtam a biciklit, meg sem tudtam mozdulni. És nem is hittem el, hogy ez így előttem megtörtént. Mert én ilyet még nem láttam. Hogy egy macskát, csak úgy. Egy kismacskát. Álltam, és arra gondoltam, hogy biztos ez volt a világ leggonoszabb állata. Mert ilyen véget senki sem érdemel. Csak az, aki nagyon gonosz. Néztem magam elé, és hang nélkül sírtam. Nem hüppögtem, csak folyt a könnyem. Álltam az árokparton, és egyszer csak megmozdult a zsák. Érted? A zsák a döglött macskával. Biztos a szél. Lefektettem a biciklit, felvettem a zsákot, megráztam, kipottyant belőle a fekete cica. A talpára. És elkezdett nyávogni. Néztem, és arra gondoltam, hogy Nyújtóék innentől bekaphatják, mert ha tényleg van a sorsnak keze, akkor most ezt a macskát tutira nekem adta.
Innen kapta a nevét. Sors. Betettem a táskámba, hogy az ikrek ne hallják meg a nyávogást, hazavittem, etettem, gondoztam, felerősödött, megnőtt, tíz éve el nem mozdul mellőlem.
Szóval szerintem már tudod, hogy mi a válaszom arra, hogy ki menjen, te, vagy a macska.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.