Szarvas Ferenc: Zsákbamacska

Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.

Ők üzletembernek hívták magukat.  Volt egy specialitásuk, az igazolt hiányzás. Néhány napos lógásra tetveket és serkéket árultak száz forintért, amiket a hajadba kell tenni, és akkor egy hétig otthon maradhatsz. Hosszabb hiányzásra is voltak megoldásaik. Egy hatodikos fiú két hétig akart otthon maradni, kétezer forintért törték el az alkarját. Én tök véletlenül láttam az egészet.

Tanítás után, a sportpálya mögött megvárták a srácot. Húsz méterre voltam tőlük, kidurrant a bringám hátsó kereke, azt javítottam. Először elkérték a pénzt, aztán hozzáláttak a műtéthez. A bal alkarját körbetekerték egy ecetes törölközővel, arra egy vizeset csavartak. Azt mondták, fél óra áztatás után megpuhul a csont, könnyű lesz eltörni. Ahogy telt az idő, a srác egyre kevésbé tartotta jó bulinak ezt a csonttörést, tiszta vörös volt a feje, és vagy tízszer elmondta, hogy neki már nem fontos, hogy lógjon, Nyújtóék tartsák meg a pénzt, ő most inkább hazamegy, mert meggondolta magát. Az egyik Nyújtó annyit mondott, az üzlet az üzlet, aztán ellökte a srácot, ráült a hátára, a bal kezét hátracsavarta, a jobb karját lenyomta a földre.

A másik Nyújtó elővett egy kalapácsot, és addig verte az alkarját, míg nem reccsent. Öt ütést számoltam. A srácnak kiszúrta a csont a bőrét, vérzett, feltérdelt, és visítva sírt, a könnye és a nyála a fehér pólóján barna csíkot húzott, le a hasáig. Az ikrek már nem szóltak hozzá, a két törölközőt beledobták egy centrumos reklámszatyorba, mellé tették a kalapácsot, és elindultak felém.

Közben én elkészültem a ragasztással, felfordítottam a Campinget, és már a táskát is felvettem a hátamra, mikor az egyik Nyújtó rám kiáltott, hogy állj csak meg, tesó! Azt hittem, most jön a fenyegetés, de semmi ilyesmi nem történt. Felakasztották a kormányra a táskájukat, és annyit mondtak, toljam, úgyis egyfelé megyünk. Némán ballagtunk az út közepén, és már a Kígyó utcánál jártunk, mikor az egyik Nyújtó a vizesárokra mutatott, és felkiáltott, zsák! A magas fű miatt alig lehetett észrevenni. Megálltunk, én fogtam a biciklit, és csak néztem, hogy az ikrek kihúzták a járdára a barna vászonzsákot.

Magyar Posta. Ez volt ráírva. Az egyik iker azt mondta, hogy leveleszsák, a másik meg azt, hogy az nem ilyen. Szóltam nekik, hogy ez egy pénzeszsák, én már láttam ilyet. Teljesen lázba jöttek. Kibogozták a madzagot, és megfordították, hogy kirázzák a tartalmát. Láttam rajtuk, hogy kipirultak, biztosan izgultak, hogy tényleg pénz legyen benne, sok pénz, mert ők igazán szegények voltak, segélyből éltek.

A zsákból egy fekete kismacska pottyant ki. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton, csak a nyávogásából lehetett tudni, hogy él. Az egyik Nyújtó azt mondta, hogy valaki biztos meg akarta fullasztani az árokban, mert a fekete macska szerencsétlenséget hoz, én mondtam neki, hogy az ilyen kicsi az nem, csak a nagy. Aztán azt mondta a másik Nyújtó, hogy ennek a macskának a halál a sorsa, mert meghalt volna, ha mi nem mentjük meg, de senki sem kerülheti el a sorsát, látta egy filmben, a Végső állomásban, és be kell hogy teljesítsük a sors akaratát.

Először az egyik Nyújtó vágta földhöz, de nem halt meg, még nyávogott, aztán a másik. Akkor már nem nyávogott. A farkánál fogva beletették a zsákba, és visszadobták az árokba. Aztán azt mondta az egyik, hogy mától mi vagyunk a sors keze, és levették a táskájukat a kormányomról, elindultak az Árpád utca felé. Mert ők arra laktak.

Én meg csak álltam ott, fogtam a biciklit, meg sem tudtam mozdulni. És nem is hittem el, hogy ez így előttem megtörtént. Mert én ilyet még nem láttam. Hogy egy macskát, csak úgy. Egy kismacskát. Álltam, és arra gondoltam, hogy biztos ez volt a világ leggonoszabb állata. Mert ilyen véget senki sem érdemel. Csak az, aki nagyon gonosz. Néztem magam elé, és hang nélkül sírtam. Nem hüppögtem, csak folyt a könnyem. Álltam az árokparton, és egyszer csak megmozdult a zsák. Érted? A zsák a döglött macskával. Biztos a szél. Lefektettem a biciklit, felvettem a zsákot, megráztam, kipottyant belőle a fekete cica. A talpára. És elkezdett nyávogni. Néztem, és arra gondoltam, hogy Nyújtóék innentől bekaphatják, mert ha tényleg van a sorsnak keze, akkor most ezt a macskát tutira nekem adta.

Innen kapta a nevét. Sors. Betettem a táskámba, hogy az ikrek ne hallják meg a nyávogást, hazavittem, etettem, gondoztam, felerősödött, megnőtt, tíz éve el nem mozdul mellőlem.

Szóval szerintem már tudod, hogy mi a válaszom arra, hogy ki menjen, te, vagy a macska.