

Az ember azt hinné, akkor záródik le végleg a gyerekkor, amikor a szülei meghalnak. Csak mostanság kezdek gyanakodni arra, hogy valójában akkor, amikor a szülei kedvencei is ki-kilépegetnek az élők sorából, s egyre többjük után sötétül el pár másodpercre a televízió képernyője. A gyerekkor sztárjai, akik beénekelték a zimankós téli estéket olajkályha-lobogású szűk szobákban, s akiknek dalaira a kerti mulatságokon úgy pördültek a kirúzsozott többgyerekes anyukák szoknyái, mintha még mindig az első bálon ropnák a tulajdonosaik, s a pálinkaleheletű, kopaszodó apukák is úgy figuráztak ezekre a slágerekre, s úgy duruzsolták őket csalódott asszonyaik fülébe, mintha most akarnának bevágódni és elrabolni választottjuk szívét.
„Ez a dal az a dal, ami bárhova futsz, utolér” – recsegtettem még sokáig én is egy régi bakelitet értetlenül pislogó lányoknak igyekezvén imponálni. S bár unokabátyám és kisebbik nővérem révén idővel én is rockrajongóvá váltam, mint minden kiskamasz annak idején, hosszú hajat is növesztettem, amit kertkocsmák koncertjein ráztam műanyag söröspoharat szorongatva – de ezeket a szépelgő örökzöldeket sem tudta kilúgozni belőlem semmilyen fordulat, csalódás, tragédia. Talán mert amikor meghallom őket, anyám szeme jut eszembe róluk, a folyton ábrándozó, messzibe révedő tekintet, amit nagy sóhajok láthatatlan felhői repítenek ismeretlen távolokba. Vagy rongylábú, mackónadrágos apám, ahogy a farzsebéből kikandikáló fésűt figyelem, mikor landol a lugas fűcsomói közt a tánc hevében egyre megmosolyogtatóbb bakugrások miatt.
A táncdalénekesek útra kelnek, s egy korszak zárul le velük, amelynek a végét még én is elcsíphettem. Dudorásszák közben, fütyörészik slágereiket a szemközti dombról megnyíló fényes kis úton, s én a teraszomról figyelem keserűn, mint füstölög el a gyerekkorom, mintha csak rőzsét égetnének lent a völgyben. A dalok azért itt maradnak a fülemben, dúdolgatom őket én is, még a lányom is táncol velem rájuk, ha olykor egy-egy éjszakába nyúló családi bulin előkerülnek. Mert előkerülnek. Addig-addig poharazgatunk ebéd után, hogy a bugi talpra ugraszt mindnyájunkat nővéreimtől a legapróbb csemetékig, s úgy ropjuk itt a dombok alján, mint szüleink annak idején külvárosi művelődési házak termeiben vagy a régi ház udvarán, amelynek kapuját ma már idegen kutya őrzi.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 25-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.