

Idén (márciusban volt) 160 éve annak, hogy Madách Imre kitette a pontot csúcsműve, Az ember tragédiája végére. Írók, dramaturgok, rendezők, filozófusok, tanárok azóta is birkóznak ezzel az elementáris drámai költeménnyel, amely már kortársait is megosztotta. Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna. Annak idején, amikor rádöbbentem a párhuzamra, katartikus élménnyel töltött el, holott lehet, hogy evidencia. Mindenesetre még korábban egyik legnagyobb drámaírónk, Hubay Miklós már értekezett róla, aki egy életen át fejtegette Az ember tragédiája titkait. Erre csak a minap bukkantam rá, de már nem vehetett el a hosszú évekkel ezelőtti katarzisomból.
„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére” – írja a Sziszüphosz mítosza című esszéjében Albert Camus. Meglátása szerint az ember, amikor rádöbben a világ idegenségére s benne a maga számkivetettségére, attól válik abszurddá, hogy nem az öngyilkosságot választja, hanem visszafordul a szakadék széléről, szembenéz akár még az értelmetlenséggel, a hiábavalósággal is, és értelmes építkezésbe kezd. Az öngyilkosság csupán menekülés volna a felelősség elől, feladása mindannak, amiért addig küzdött az ember. Épp küzdésének a lényege, a lázadása, az (abszurd) élete válna így megkérdőjelezetté. „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét” – fogalmaz a tragikus sorsú francia zseni.
És mit olvasunk Madáchnál?: „A czél halál, az élet küzdelem, / S az ember czélja e küzdés maga.” (Tizenharmadik szín, 115–116. sor) Ugyanebben a gondolatban erősíti meg a mű zárójelenetében az Úr hangja is Ádámot, aki, miután végigjárta álmában az emberi történelmet, s megtapasztalhatta, mint buknak vagy torzulnak el majd jó eszmék is, s korról korra mint vonaglik az emberiség önnön végzete felé – öngyilkos akar lenni, hogy elejét vegye az egésznek. De ekkor lép közbe Éva, aki már gyermeket vár, késő minden, a történelem elkezdődött. Szeretem Madách Ádámját úgy látni ott a sziklaszirten, ahonnan levetni készült magát, mint Camus abszurd emberét, aki nem csupán Éva bejelentésétől határoz másképp, hanem önmagáért is, a küzdésért, becsületből, felelősségből, dacból, lázadásból: szembefordulni a rettenettel, s még akkor is megpróbálni tartalommal, értelemmel, humánummal átformálni, ha tudjuk, hogy az ügy eleve bukásra ítélt.
Ha körbenézek ma a világban, bizony nagyon sok ilyen visszaforduló emberre volna szükség, s a hitükre ahhoz, hogy az emberiség megtorpanjon végre, és ne meneteljen tovább madáchi verme felé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.