

Anyai nagyapám kiváló asztalos volt, állítólag ifjúkorában még hegedűt is faragott. Hogy miért jutott ez eszembe? Talán mert reggel elcsíptem egy, gyerekkorom híres cigányprímásaival folytatott beszélgetést a tévében. Erről beugrott nagymama folyton tüsténkedő kis alakja, és hason heverésző, cigarettafüstbe burkolódzó nagyapám, amint a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgatják a régi rádión. Az öreg legendájából őrzök néhány történetet, egyszer talán meg kellene írnom őket. Például azt, hogy ez a mátrai legény úgy járt udvarolni az én tököli nagyanyámnak, hogy többször is átúszta érte a Dunát. Meg hogy egyszer beverte egy bokszoló orrát. Az én időmben persze már nem ilyen forróvérű, addigra meggörbítik szikár alakját az évek. Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüleimet is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem. Pedig ezt a nővérem mesélte magáról. Lehet, hogy annyira tetszett a történet, mintha velem esett volna meg? Aztán egyre több időt tölt szobájába gubódzva, szidja a tévé bemondóit, cigarettázik, zsörtölődik nagyanyámmal, rozsdás ollóval kapargatja kislábujja kelését, amely aztán elfertőződik. De annyira, hogy először csak az ujját, később pedig az egész lábát amputálni kell. Onnantól még elviselhetetlenebb szegény, sebzett és kiszolgáltatott. Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron. Sokszor látom még ma is őt így, amikor megidézem rokonaimat a csepeli temető lakói közül.
Huszonöt éves korom óta elég sokszor költözködtem, de bármekkora lakásba is sodort vagy kényszerített az élet, két bútort soha nem hagytam hátra. Mindkettőt nagyapám készítette. Még az ő szobájukból valók, s a hattyúmotívum, ahogy az egész egykori kollekción, nyomon követhető rajtuk. Az asztallábak a hattyúnyak szép ívelését imitálják, a fotel karfái is, melyek végén még a madár fejét is megformázta a mester. Bizonyára illúzióban ringatom magam, de úgy hiszem, hogy amikor végigsimítom a karosszék hattyúnyakát, készítője dolgos kezéig is elérzek, s így bármikor újraélhetem nagyapám érintését.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.