Stefanovits Péter: A kis fametszők ismét készülnek valamire (fametszet, elektrográfia, 110 × 140 cm, 2019)
Egy héten keresztül terveztük a fiúkkal a temetésemet, ugyanis elvesztettem egy fogadást, a tét pedig az volt, hogy a vesztesnek meg kell halnia.
Elérkezett hát a nagy nap, amikor el kellett távoznom az élők sorából.
Jocóval és Tibivel tíz órát beszéltünk meg, hogy ne kelljen túl korán kelnem, elvégre nem lehetek nyúzott a saját temetésemen. Annál a parcellánál lesz a találkozó, melyet már napokkal korábban kinéztem magamnak. A közelében volt egy nagyobbacska tó, és két tölgyfa között helyezkedett el, melyek nyáron kiváló árnyékot adnak majd. Indulás előtt készítettem egy szendvicset, mert egyrészt szeretem, másrészt ki tudja, milyen hosszú az út a másvilágra. Szépen kivajaztam a zsemlét, tettem bele sonkát, sajtot és paprikát is, hogy legyen, ami roppanjon. Szalvétába csomagoltam, és elindultam a kertek alján a temetőbe. (Szerencse, hogy ilyen közel van a házunkhoz, mert a fájós lábú anyám legalább gyakran meg tud majd látogatni.)
Messziről láttam már, hogy Jocóék ott várnak a parcellánál – épp, ahogy ígérték.
– Szevasz, Gyuri! Felkészültél? – veregette meg a vállamat Tibi.
A koporsómat sem felejtették el: saját kezűleg készítették – igaz, ez meg is látszott rajta. Elégedetlen voltam a munkájukkal, elvégre nem mindegy, az ember miben húz le egy örökkévalóságot.
– Te Tibi, nem lett ez egy kicsit csálé? Igazán nem akarom lehúzni, de mintha túl vastagra sikerültek volna az oldalai… és hát nem lesz lent térerő, baszki! Hogy ér el anyám telefonon, ha valami baja van? Legalább vágtatok volna bele ablakot vagy valami helyes kis szellőzőt…
– Ez egy szabványos darab, hallod… nem fikázni kell, hanem belefeküdni. Mászhatsz is bele… – mutatott a koporsóra Jocó.
Én viszont kicsit szédülni kezdtem: a gödör hirtelen nagyon mélynek tűnt. Minek ásták ilyen mélyre? Azt hiszik, megszököm, vagy mi?
– Jó, mindjárt, csak kicsit gyakorolnom kell ezt a belefekvéses dolgot. – Azzal lefeküdtem a földre, de a talaj hideg volt, gyorsan fel is pattantam hát – megijedtem, hogy beteg leszek. Leültem a koporsó szélére, egyik lábammal a gödör fölött köröztem.
– Mit félsz? Már félig benne is vagy! – nevetett Tibi. – Ez az! De legalább addig vedd ki a lábad, amíg normálisan el nem egyengetem a földet! Nem akarom, hogy billegjen vagy ilyesmi.
A pánik mostanra kezdett eluralkodni rajtam; még nem voltam ilyen helyzetben… jobb esetben az ember csak egyszer csinálja végig a saját temetését.
– Fiúk, nem lehetne pár nappal arrébb tolni ezt az egészet?
– Már hogy lehetne?! Meghirdettük Facebookon az eseményt! Vagy harmincan jelezték, hogy itt lesznek… tíz ember lehet, hogy el is jön.
– Micsoda?! Tudjátok jól, hogy tömegiszonyom van, erre idehívtok egy csomó embert…
– Nincs duma! Szállj le onnan, hogy körbe tudjuk tekerni, aztán együtt leeresztjük a gödörbe.
Felálltam a koporsó széléről, a fiúk pedig körbetekerték kötelekkel.
– Tibi, miénk a hátulja, Gyurié az eleje.
– Én mér’ emelném?! Nem az én dolgom! Nem láttam még halottat, akit utasítgattak volna a saját temetésén… – Kettőt hátrébb léptem, mire Jocó csak ennyit mondott:
– Fú, de idegesítő vagy te! Nem is baj, hogy…. Na mindegy.
Felkapták a koporsómat, majd a gödör fölé emelték, és elkezdték szépen leereszteni. Pár centi után azonban kiderült, hogy a sírverem túl kicsi. Jocó és Tibi – sűrű szitkozódások közepette – lemásztak a gödörbe, és mélyíteni kezdték.
*
Elővettem a zsebemből a szendvicsemet, mert a nagy munkában megéheztem, és leültem a frissen betemetett sírra.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)
