

Egy héten keresztül terveztük a fiúkkal a temetésemet, ugyanis elvesztettem egy fogadást, a tét pedig az volt, hogy a vesztesnek meg kell halnia.
Elérkezett hát a nagy nap, amikor el kellett távoznom az élők sorából.
Jocóval és Tibivel tíz órát beszéltünk meg, hogy ne kelljen túl korán kelnem, elvégre nem lehetek nyúzott a saját temetésemen. Annál a parcellánál lesz a találkozó, melyet már napokkal korábban kinéztem magamnak. A közelében volt egy nagyobbacska tó, és két tölgyfa között helyezkedett el, melyek nyáron kiváló árnyékot adnak majd. Indulás előtt készítettem egy szendvicset, mert egyrészt szeretem, másrészt ki tudja, milyen hosszú az út a másvilágra. Szépen kivajaztam a zsemlét, tettem bele sonkát, sajtot és paprikát is, hogy legyen, ami roppanjon. Szalvétába csomagoltam, és elindultam a kertek alján a temetőbe. (Szerencse, hogy ilyen közel van a házunkhoz, mert a fájós lábú anyám legalább gyakran meg tud majd látogatni.)
Messziről láttam már, hogy Jocóék ott várnak a parcellánál – épp, ahogy ígérték.
– Szevasz, Gyuri! Felkészültél? – veregette meg a vállamat Tibi.
A koporsómat sem felejtették el: saját kezűleg készítették – igaz, ez meg is látszott rajta. Elégedetlen voltam a munkájukkal, elvégre nem mindegy, az ember miben húz le egy örökkévalóságot.
– Te Tibi, nem lett ez egy kicsit csálé? Igazán nem akarom lehúzni, de mintha túl vastagra sikerültek volna az oldalai… és hát nem lesz lent térerő, baszki! Hogy ér el anyám telefonon, ha valami baja van? Legalább vágtatok volna bele ablakot vagy valami helyes kis szellőzőt…
– Ez egy szabványos darab, hallod… nem fikázni kell, hanem belefeküdni. Mászhatsz is bele… – mutatott a koporsóra Jocó.
Én viszont kicsit szédülni kezdtem: a gödör hirtelen nagyon mélynek tűnt. Minek ásták ilyen mélyre? Azt hiszik, megszököm, vagy mi?
– Jó, mindjárt, csak kicsit gyakorolnom kell ezt a belefekvéses dolgot. – Azzal lefeküdtem a földre, de a talaj hideg volt, gyorsan fel is pattantam hát – megijedtem, hogy beteg leszek. Leültem a koporsó szélére, egyik lábammal a gödör fölött köröztem.
– Mit félsz? Már félig benne is vagy! – nevetett Tibi. – Ez az! De legalább addig vedd ki a lábad, amíg normálisan el nem egyengetem a földet! Nem akarom, hogy billegjen vagy ilyesmi.
A pánik mostanra kezdett eluralkodni rajtam; még nem voltam ilyen helyzetben… jobb esetben az ember csak egyszer csinálja végig a saját temetését.
– Fiúk, nem lehetne pár nappal arrébb tolni ezt az egészet?
– Már hogy lehetne?! Meghirdettük Facebookon az eseményt! Vagy harmincan jelezték, hogy itt lesznek… tíz ember lehet, hogy el is jön.
– Micsoda?! Tudjátok jól, hogy tömegiszonyom van, erre idehívtok egy csomó embert…
– Nincs duma! Szállj le onnan, hogy körbe tudjuk tekerni, aztán együtt leeresztjük a gödörbe.
Felálltam a koporsó széléről, a fiúk pedig körbetekerték kötelekkel.
– Tibi, miénk a hátulja, Gyurié az eleje.
– Én mér’ emelném?! Nem az én dolgom! Nem láttam még halottat, akit utasítgattak volna a saját temetésén… – Kettőt hátrébb léptem, mire Jocó csak ennyit mondott:
– Fú, de idegesítő vagy te! Nem is baj, hogy…. Na mindegy.
Felkapták a koporsómat, majd a gödör fölé emelték, és elkezdték szépen leereszteni. Pár centi után azonban kiderült, hogy a sírverem túl kicsi. Jocó és Tibi – sűrű szitkozódások közepette – lemásztak a gödörbe, és mélyíteni kezdték.
*
Elővettem a zsebemből a szendvicsemet, mert a nagy munkában megéheztem, és leültem a frissen betemetett sírra.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.