Lyukas sajtot sem ér a művészet
A minap találkoztam az alábbi hirdetéssel, ami pályakezdő íróként különösen megviselt: ,,Könyveket cserélek trappista sajtra, könyvenként egy-egy, kb. húsz-harminc dekásra gondoltam.” Egyik szemem sírt… – a másikat azonnal ki akartam nyomi.
Idejét sem tudom, mikor ütött ennyire szíven egy mondat. Mit egy mondat, minden szava felért egy állon vágással. Mikor már azt hittem, a fájdalmat nem lehet tovább fokozni, akkor értem a mondat utolsó szavához: „gondoltam”. Tehát aki az ajánlatot tette, még a húsz-harminc dekát is sokallotta egy kötetért, azaz benne van a pakliban, hogy egy késhegynyi sajtba is beleegyezhet – gondolom.
Az író – naivan – azt hinné, ha már pénzt nem remélhet a művészetéért, legalább egy másik könyvre, egy ritka italra, édességre vagy egyéb különleges tárgyra cserélik: aminek eszmei értéke van. Hiszen ha valaki képes a szívének egy kedves kincsét elcserélni egy könyvre, az már-már hízelgő is lehet a szerző számára. Mi több, igazi versengés is indulhat az írók és költők között, hogy kinek a kötetéért milyen értékes tételt ajánlottak fel. (Egy ilyen ötlet akár fel is pezsdíthetné a klasszikus árverések vérkeringését.)
Ám hiába a fantasztikus ötlet, amikor az írót – még mindig a naivról beszélek – váratlanul pofán vágja egy ilyen hirdetés, és rájön, hogy a művészete nem ér mást, csak legfeljebb harminc deka sajtot, ráadásul abból is a legehetetlenebbet és a legolcsóbbat: a trappistát.
Persze, az is eszembe jutott, hogy valószínűleg éppen éhezik a művészetpárti illető. Biztosan szörnyű pillanat lehetett, amikor korgó gyomorral – a teljesen üres hűtőszekrény előtt – fennhangon szidta magát, hogy miért verte el az utolsó fillérjeit kortárs irodalomra. Valójában ő az áldozat – és nem én. Ő az, aki addig táplálta a lelkét irodalommal, amíg teljesen megfeledkezett fizikai szükségleteiről. (Ha viszont így alakul a jövőben a könyvbiznisz, akkor én is beszállok az éhenhalósdiba.)
Be kell vallanom, ahhoz nem voltam elég bátor, hogy megnézzem, hány hozzászólás és egyben ajánlat érkezett a hirdetés posztja alá. Igazából de, megnéztem, mert nem bírtam ki: harminckilenc. Tehát elkezdődött. Valami súlyos és visszafordíthatatlan. Valami, amivel mi, alkotók nem számoltunk. Ettől a naptól kezdve mindenki, akinek csak a könyvespolcára pillantunk, gyanússá válik.
Vajon melyik könyvéért adhatott egy kis sajtot? És hány dekát? Lehet, mégis vette? Vagy ajándék volt? Biztosan sajtot adott érte!
Pályakezdőként engem már most érdekel, hogy értem mennyit adnak majd. Vajon megérek pár év múlva legalább húsz deka trappista sajtot? Esetleg annyira népszerű író válhat belőlem, hogy egy kevés parmezánt is megadnak majd a kötetemért? Vagy miben mérik majd a tehetségemet a jövőben? Az is meglehet, hogy első kötet előtt állva a legjobb, amiben bízhatok – ha már sajtot sem adnak egy könyvért –, hogy egy kiváló szerzőtársammal együtt támaszthatom egy családi ebédnél az asztal lábát.
Tied lehet a nagyobbik fele!
Mondta soha, senki, semmikor. Legalábbis biztos, hogy nem őszintén.
Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel. És amikor az utolsó rántott húst kellett volna megosztani vele – vagy bárkivel –, de te csak azért is képes voltál befalni a nagyobbik részét, hogy ne másnak jusson. (Aztán persze nem csak a büszkeségtől dagadtál, hanem pont attól az utolsó hússzelettől, amit valójában már nem is kívántál.)
Bár az említett példák gyerekkorban vannak fokozottan jelen, meg merem kockáztatni, hogy máig így viselkednénk… csak hát harminc pluszosként végtelenül nevetséges volna a családi ebédnél az utolsó sütemény miatt elsírni magadat. Így aztán jól nevelt felnőttként – hogy anyukád is büszke legyen – hangosan felteszed a kérdést, kéri-e valaki az utolsó muffint. Majd bizakodva – hátha senki nem orozza el előled – körbenézel, ám pechedre egy kéz lendül a magasba, és elhangzik a varázsmondat: Én kérem… felezzük el! Ekkor te hatalmas – és lehetőleg teátrális – önfeláldozás közepette kettétöröd a finom kis muffint, ami persze két különböző méretre törik, és az egyetlenegy meggydarab is a nagyobb felében marad, és csalódott mosollyal az arcodon, de nagyvonalúan átadod a sütemény pompásabb felét.
Kétségtelen, hogy mindannyiunkkal megesett már – sőt ma is megesik, és holnap is meg fog –, hogy a személyes névmásokat teljesen másképp ragozzuk, mint ahogy a nyelvtankönyvekből tanultuk. Legyen szó akármilyen ételről, tárgyról, biztosan nem az enyém, tied, övé, miénk, tietek, övék jár a fejünkben, hanem szimplán csak az enyém, enyém, enyém, enyém, enyém, enyém! Mi több: az ,,enyémék” is ott sorakozna, ha nyelvtanilag helyes lenne (nem mintha az önzőséget ennél is jobban fokozni kellene).
Mintha egy nagy, undok majom ülne az ember agyán, két cintányérral a kezében, és amikor egy szimpla osztozkodásról volna szó, ritmusra ütni kezdi őket, kiverve a fejünkből minden jóságot, önzetlenséget, még a felebaráti szeretet utolsó morzsáját is.
A lényeg, hogy – tulajdonképpen bármiről legyen is szó – az ember genetikailag hordozza, hogy mindenből a legnagyobbat, legtöbbet és a legjobbat akarja. Még akkor is, ha adott esetben semmi szüksége nincs rá, vagy csak éppen nem akkora mennyiségre. Sőt, még akkor is mindent magának akar, ha kára származik belőle, mert egyetlen cél lebeg a szeme előtt: nehogy másé legyen. Az ugyanis veszteség. Elviselhetetlen kudarc. Elvesztett csata, mely egy családi, baráti összejöveteltől kezdve egészen egy Tesco-bevásárlásig mindent gyászos időtöltéssé tud változtatni.
De modern emberként, itt a XXI. században, nem lehet mindent a génekre fogni. Már réges-rég nem a vadászó-gyűjtögető életmódot folytatjuk, ahol valóban a lehető legtöbbet, legjobbat és leghamarabb kellett magadhoz venni, mert nem tudhattad, mikor lesz legközelebb megfelelő mennyiségű és minőségű élelmed.
Elfogadhatatlan ölre menni az asztalon heverő utolsó finomságért, felborítani a boltban a másik vásárlót a szuperakciós mikrohullámú sütőért (nagyobb plazmatévéért) vagy éppen csak azért megenni/elvenni/ megvenni valamit, hogy az még véletlenül se másé legyen. Hálát kellene adni, hogy ma már senkinek nem függ az élete attól, hogy alkalomadtán kicsit fonnyadtabb almához, kevesebb húshoz jut hozzá.
Azonban hiába a mai ember határtalan kényelme, hogy szinte azonnal pótolhat bármit, még mindig az kell, még mindig az a legkívánatosabb számunkra, amit más elől lehet elvenni. Úgyhogy megyek és megeszem a hűtőből az utolsó akármit, mielőtt a családból bárki más vetne rá szemet, és még a végén osztozkodnom kellene rajta.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)
