Szabó Ottó: Ébredés II.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
Két lábunk van, két kezünk. Ha az egyik fáj, inkább a másikat használjuk. Míg megfájdul az is. Mi ez, ha nem az, miről számot kívánok adni? A fogak meg egyéb apró kis alkotóelemeink jelentéktelen és szeszélyes sajgásáról olcsónak találom beszélni itt, lévén azokból annyi, amennyi, számolatlanul. Ennek kiküszöböléséhez talán egy más téridőbe szükséges ugrani. Ennek a nagyszerű egyenletnek az eredményét kell valahogy negatívvá tenni, és máris indulhatunk. Aki marad, az a legjobb lélekkel űzhető. És hol van még a nyomorúság valódi és súlyos tömege, ami nem csak ott ólálkodik az ágy fejénél, röstelltében morzsolgatva korcának farkasfog mintájú csipkeszegélyét, hanem egyenesen átölel és olyan dudorokkal döfköd, hogy már nem is sejtjük, ő fetreng rajtunk vagy mi alatta. Aztán ez a fetrengés megszüli fájdalmát. Amivel valóban lehet terhes a nő meg a férfi is. És itt a jog, a viselés méhe meg a kiheréltség valószínűsített érzete alkotnak egy teljesen egyenlő szárú háromszöget. Vannak részeink meg attribútumaink, melyekből csak egy van. Ilyenek a máj, a szív, az agy stb. meg a szépség, a világnézet s szintén stb. Ez utóbbit szokás egy aranyló útra vetíteni, ami, nyilván, alantasabbak fölött ível, ugyanakkor épp azokra támaszkodva lebeghet magasabban, ám ha azok a förtelmes, de szükséges kis alantasak túlságosan eltávolodnak egymástól, akkor az aranyló is lejjebb hajlik, mert a támaszkodás erejének a nagysága, mondhatni, vektorainak eredője állandó.
Bekapcsoljuk a tévét. Általában, nem másképp, csakis általában egy reklámot fogunk látni. Halványan fölsejlik bennünk, talán valami törvény ereje lüktet ebben is. Szintén általában ez a reklám azt kívánja tőlünk, éljünk a pillanatnak. De nem áll szándékunkban ezt a vízborító, kávézaccos, fejfájós pillanatot a végtelenségig kinyújtani, valamivel jobb pillanatokra várunk, ezért kikapcsoljuk a tévét és eldöntjük, hogy ebben az életben soha, de soha nem kapcsoljuk be délutánig. Végül eljön az idő, mikor kilépünk az ajtón és a szomszéd megkérdezi: hogy vagy? jól!, válaszoljuk, ám ebben a szóban a törődöttség fonémái lapulnak kijelölt helyükön keserítve az anyanyelv édességét, de ezt a szomszéd nem veszi észre, mi több, elengedi a füle mellett, mert ő nem nyelvész, nem pszichológus, nem pszichiáter, hisz akkor hallaná vagy látná, hogy vagyunk, ám ha a szomszéd véletlenül épp az említett szakmák képviselője és mégis fölteszi ezt a kérdést, az már egy teljesen nyilvánvaló és bántó provokáció lenne, aminek tilos felülni.
Az utcára kiérve aztán egészen más hangulat vesz erőt rajtunk, más, élénkebb nedvek öntik el zsigereinket, valami olthatatlan szomjúsággal isszuk be a fényt, hogy elvigyük magunkkal, mert létezik bőség és létezik hiány, a múlt és a jövő egynemű lapjai pörögnek ebben a fényben, mint valamiféle kvantumirodalom, amit a megfigyelő tesz olvashatóvá és értelmezhetővé, és ekkor megadjuk a kedvnek azt mindig utolsó esélyt. Mert süt a Nap. Mert zöld a fű. Aztán pár lépés után: és ha nem süt? És ha nem zöld? Mitől szép, ami lehetne ronda, és miért borzalmas, ami lehetne kellemes? Önmagunk fölötti hatalmunk teszi ezzé vagy azzá? De már mindegy is, mert lányok jönnek szembe, asszonyok és a legocsmányabb kabát alatt is kikövetkeztethető az idomok íve a járás kecsességéből, és amikor tekintet tekintetbe olvad, annak sugarán már a vágy közlekedik. Gyermekek rohannak az iskola felé. Szakaszosított leképezései az örökkévalóságnak. Aminek feltételezésére már nincs semmi szükség. Mindnyájunkban megvan ennek képzete és bizonyossága, és ehhez képest életünk csupán a hossz, ami nem mérhető kisebb hibával önmaga kiterjedésénél.
