Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket. A múltban számos hajótöröttnek adtunk menedéket, akik aztán otthont teremtettek rajtunk. Unokáik, dédunokáik különös dalokat örököltek tőlük. Sokszor halljuk őket egy távoli, bűvös vidékről énekelni. Tudjuk, rólunk szól a dal.
Öten vagyunk szigetek és egy majdnem szabályos kört alkotunk a vízen. Mint egy gyűrű. Ezt az utazók mesélik, akik a magasból ránk pillantanak. Nem épültek hidak közöttünk. Madaraink csöndben elmosolyodnak, amikor hallják, hogy hídról beszélünk. Embereink meg a varázslat segítségével járnak-kelnek szigetről szigetre. Azt használják nap mint nap. Lehunyt szemeik mögött elképzelik, melyikünkre kívánnak ellátogatni, és elmondják azt a rövid kis varázsigét, amit még apánk súgott a fülükbe, majd végigsimítanak a szerencsés út bűvös tarsolyán, amit édesanyánk varrt nekik valamikor, az idők kezdetén, aztán nagyot pattintanak a középső meg a hüvelykujjaikkal, és máris megérkeznek a piros, kék, sárga vagy a bíbor szigetre. Vagy rám. Én a zöld sziget vagyok. Neveinket aszerint adták, hogy melyikünkhöz milyen szín illik leginkább.
– Szép dalokkal ringatod pipacsaidat, lányom. Legyen a neved Piros! – mondta apánk a húgomnak, a Piros szigetnek.
– Kökénybokraid szemeinek a tekintetétől elszédül a fiú, elbódul a lány. Legyen a neved Kék! – mondta második húgomnak, a Kék szigetnek.
– Valahányszor meglátogatlak, a pitypang sárgára festi a nadrágom szárát. Legyen a neved Sárga! – mondta harmadik húgomnak, a Sárga szigetnek.
– Itt a legszebb a naplemente. Legyen a neved Bíbor! – mondta negyedik húgomnak, a Bíbor szigetnek.
– Kövérebb, zsengébb füvet sehol nem láttam. Legyen a neved Zöld! – mondta annak idején nekem is. Akkor megsimogatott minket apánk és édesanyánkkal ketten hosszú útra mentek – Vigyázz a húgaidra – mondta még felém fordulva –, visszatérünk, meglásd – és én nagyon örvendtem, hogy hozzám szólt utoljára, mert szeretem őket és a húgaimat is szeretem.
Milyen hosszú idő telt el azóta és milyen hosszúra nő rajtam is a fű szelíden, zölden. Eljön az ősz és elviszi túlra a színét. Mesélik, valamikor egy sziget voltunk. Én és a húgaim. Mesélik még azt is, hogy egyszer majd följebb emelkedünk, és látható lesz a földsáv, ami összeköt bennünket. Egy sziget leszünk ismét. Mint egy öt ékköves gyűrű. Mélyen a víz remegő fodra alatt lábaink olykor furcsa táncot járnak. Közben énekelünk. Olyan nyelv hangjain, amit csak más szigetek és más szigetek testvérei értenek igazán. Pörge hullámaival kíséri énekünk a tenger. Az embereink nem szeretik ezt. Az ilyen hullámokat. Annyi baj legyen! Mi sem szeretjük, ha olyan épületeket döfnek belénk, amelyekkel képtelenség barátságot kötni. Néha, mikor azt akarjuk, hogy nyugalom legyen mirajtunk és csönd, a húgaimmal nagyszerű játékot űzünk. Ilyenkor félnek az emberek. Azért ülnek csöndben. Én elindítok egy közönséges hullámot, Sárga fogadja, habosra csavarja és tovább löki azt Pirosnak, aki ráad még egy fél hullámot, és áttaszítja Bíbornak, ő csipkés partszakaszával leveszi a hullám taraját, aztán gyengítve, de jól megsodorva tolja el Kék felé, aki rögtön két hullámheggyel megtoldva löki azt vissza hozzám, és így tovább, amíg meg nem unjuk. Vagy meg nem sajnáljuk az embereinket. Mert sokan elvesznek közülük. Olyankor megsiratjuk őket. S a tenger néma könny.
Alig várom, egy sziget legyünk. Mert szeretem a húgaimat. Tudom, kedves vagyok nekik én is. Néha, mikor nagy lépteikkel messzire kalandoznak gondolataim, és nem figyelek kellőképp magamra, bevallom, kicsit irigy vagyok a húgaimra. Pirosra a pipacsért, aminek könnyen hullik a szirma, de addig ő a királynő, Kékre a kökénybokorért, amiben a szerelem millió szeme lángol, Sárgára a pitypangért, amiből a gyermekek fonnak koszorút a fejre, Bíborra a naplementéért, amiben megfürdik a táj, és madaraink csöndben megülnek az ágon. Talán a húgaim is éreznek ilyesmit. Talán irigylik egymást, és tőlem is a zöldet. Vajon egymásra ismernénk magunkban? És vajon egymásban majd felismerjük magunkat? És szemünkben a tengert, a tengerben a földet?
Alig várom, egy sziget legyünk. Együtt lesz rajtunk, és közössé válik minden, ami bennünk szebb. Apánk majd új nevet talál ki, amivel egyszerre nevez meg mindnyájunkat. Az lesz a mi közös nevünk. Ugyanaz, amivel a legjobb önmagunkra gondolunk. Embereinknek akkor már nem kell varázsigéket mormolniuk, hogy egyikünkről a másikunkra eljuthassanak. Hisz egy sziget leszünk. Ha ismeretlen helyekre vágynak, apánk majd új varázsigéket súg a fülükbe. Addig ott lehetnek, ahol mindig is lenni akartak. Mirajtunk otthon. Teljes lesz a gyűrű. És a varázslat végül körbeér.
