Szondy-Adorján György: Egy pohár víz

– Öcsi, hozz egy pohár vizet!

– Nem hozok!

Általában ezzel az egyszerű és ártalmatlannak tűnő rövid kis párbeszéddel kezdődött a verekedés. Azt nem tudom, valóban szomjas volt-e a bátyám, és azt sem tudhatom, mit válaszolok, ha bundás kenyeret vagy éppenséggel töltött csirkét óhajt savanykás körettel, ananászdarabkákkal megspékelve, zöld-fehér petrezselyemmel és hagymakarikákkal – mert Fradi-drukker volt, és igen, itt, Csíkban –, ám sejtem, hogy miután kéjesen kiszürcsöli a vizet, eltartott kisujjal, mintha csak figyelmeztetni akarna, még egyet kérni fog, vagy elmajszolja a bundás kenyeret, talán a töltött csirkét, nos, mindezek után rögtön észrevette volna, hogy nincs rajtam sapka, és ha bölcs előrelátással azonnal fölteszek egyet, akkor nyilván nem lett volna zöld-fehér. Olyat nem gyártottak a kötöttárugyárban. Mert ha ezekhez a színekhez hozzáadjuk pirospozsgás arcainkat, egyenesen a magyar zászló színeit kapjuk. Pont itt. Lám, erre is gondoltak a kötöttárugyár irodáiban. Hogy az szentségtörés lenne. A szocialista baráti viszony hűvös szentségének a kerékbe törése. Reccs. Az, hogy bárminemű szentségnek hűvösnek kell lennie, nyilvánvaló volt számunkra, mert valódi szentekkel csak a jéghideg kőtemplomban találkoztunk, és óhatatlanul ahhoz a hőmérséklethez társítottuk őket. A fagyosszentekről nem is szólok, ott dermedezett Pál, Péter, József jobbra és balra, és valahol fönn őfreskósága, az Úr is. Jóllehet járhattak a mi járdáinkon is, ám senki nem ismerhette fel őket irhabundában és báránybőr kucsmában, abban az öltözékben inkább hasonlíthattak Nicu bácsira, mint önmagukra, mert ha egy csöpp eszük volt, akkor így öltözködtek, hisz télen vannak a nagydarab, vaskos ünnepek, akkor kell errefelé jönni, és eszük, az volt, ha már Pál is ilyeneket mondott, hogy a hit a nem látottakban való bizonyosság, kibekkelve a kételyt, mint egy Gabrovitz. Tehát, nyugodtak lehetünk, biztos láttuk őt. Talán a Szűzanya volt az egyetlen kivétel a hűvösség alól, mert ő az ölében tartotta a testet, amiből a sárgásfehér, meleg fény áradt. Aznap, kora délelőtt, nem kellett vízért mennem. Mindketten elmaradt házi feladatainkat írtuk.

Odakint a szél fújdogált, nem vettünk róla tudomást, ő csak fújt, megszárította az aznap festett képeket, meg-megcsikorgatta a magas tornyok kakasát, majd az asszonyok hosszú haját borzolta össze. Megszólalt a csengő.

Talán a Szűzanya volt az egyetlen kivétel a hűvösség alól, mert ő az ölében tartotta a testet, amiből a sárgásfehér, meleg fény áradt. Aznap, kora délelőtt, nem kellett vízért mennem. Mindketten elmaradt házi feladatainkat írtuk. Odakint a szél fújdogált, nem vettünk róla tudomást, ő csak fújt, megszárította az aznap festett képeket, meg-megcsikorgatta a magas tornyok kakasát, majd az asszonyok hosszú haját borzolta össze. Megszólalt a csengő. A postás volt, átnyújtott egy papírt, azt mondta, távirat, azzal elsietett. A nagybátyám, anyánk féltestvére üzent Zsibóról: „meghalt édesanyád, gyere haza”. Meghalt a zsibói nagymama. Várható volt, mert elég régóta betegeskedett, mégis megdöbbentünk, hisz a betegség hozzátartozhat az ember több napjához is, a halál csak egyhez.

Ritkán jártunk Zsibón, talán háromszor, négyszer, alig néhányszor láttuk nagymamát, sajnos. Arra még tisztán emlékszem, egyszer cukros, meleg tejes cérnametélttel várt, ezzel akart kedveskedni nekünk, mivel a többi unokának az volt a kedvence. Ám csalódnia kellett, mert mi nem voltunk köszönőviszonyban a tejjel, és undor ült ki arcunkra. Aztán hátramentünk a gyümölcsösbe, és ott egy hatalmas, Béla keresztnevű nyúl iramodott felénk, és mi előle a ház irányába, egyenesen vissza a cukros tejes tányérhoz.

Még volt egy jó óra, míg édesanyánknak érkeznie kellett az iskolából. Addig mit tegyünk? Telefonáljunk? Várjunk? Inkább várunk, úgy döntöttünk. De hiányzott valami. Hiányzott a gyász. Legalább sírnunk illene. Hogyan fogadjuk édesanyánkat? Mintha mi sem történt volna, szenvtelenül: „szervusz, Pista bácsi írt, meghalt nagymama, meghalt édesanyád”? Akkor elhatároztuk, hogy sírni fogunk, s ha majd el is apadnak a könnyek, legalább kisírt lesz a szemünk. Egymással szembe álltunk, és felváltva pofozni kezdtük egymást. Egy neki, egy nekem. Egy neki, egy nekem. De nem jöttek a könnyek, nem volt elegendő düh és elszántság a pofonokban. Csattantak, szomorúan, tehetetlenül. Mint amikor egy végeláthatatlan sártengerben lépkedünk, borzas, iszapszínű felhők árnyékában. Akkor citromsót vettünk elő, azt szippantottuk föl. Tüsszögtünk, taknyunk-nyálunk összefolyt, jött egy kis könny is, de csak annyi, mintha egy kis zümmögő bogárka szállt volna szemünkbe. Inkább úgy néztünk ki, mint két újonc influenzás, ezért visszatértünk a pofozkodáshoz. Hiába. Aztán csak ültünk, és néztünk ki az ablakon.

Mikor megérkezett édesanyám, rögtön megéreztem az illatát, a friss kenyér illata volt az, ami mindig vele érkezett, ott kuporgott a vekni a szatyorban, és elvegyült a szappan szagával, amivel lemosta krétaporos kezeit munka után. Tudom, a bal kezét óvatosabban mosta, azon volt a smaragdgyűrű, amit otthonról kapott, és olyan jól illett zöldes szeméhez. Hosszú, sötét hajszálai közül az évszak kedvenc szelei bújtak elő, kellemes hűvösségük jólesett pirossá pofozott arcomnak. Aztán becsukta maga mögött az ajtót, leroskadt a fogas alatti ülőkére, és azt mondta, nagyon fáradt vagyok, kedves fiam, hozzál egy kis vizet nekem, légy szíves. Itt van, tessék, édesanyám, igyál, pihenj meg, mondtam. Kiitta a poharat, fölállt, és szép barna kabátkáját a fogasra akasztotta. Csak ezután látta meg az asztalra kiszórt citromsót és kipirult arcainkat. Miben sántikáltok, kis bikficek – szólt mosolyogva, és a fejünkre tette a kezeit –, mégis mit csináltok, mikor nem vagyok veletek? Akkor eleredtek végre a könnyeink is.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)