2023. november 18., 09:28
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt. Úgy indult a hegynek. Akkor már számtalan virág nyílt a füvek millió nemzetsége közt, édes illatukat nem felejtjük el. Júlia már ott állt a gerinc hajlatán mintás szoknyát és fehér ingecskét viselt. A langyos szél szerelmes tenyérként simult a tájra, és a táj viszonzásképpen az élet megszámlálhatatlan zörejével válaszolt neki. Hendelin logotét, a szokások biztosa, szó nélkül átölelte a lányt és együtt hosszú napot töltöttek el.
Ezt látva Ayar Szinerhán eljött a testvéreivel, akik valamilyen lazán összefogódzó, ölelkező módon mind egyek voltak vele, körülnéztek, majd csöndes varázsigét leheltek a tájba, minek hatására a halak kiugráltak a vizekből odahagyva a csörgedezés messze sodró iramát, és soha nem vágyott kívánságokat teljesítettek vigyázva a részletek aprólékos kidolgozottságára. Hendelin örült, hogy beteljesült minden, amihez nem volt szükség a vágyakozásra.
Az elkövetkező napokat szemlélődéssel töltötte, nem is sejtve, hogy ezzel egy időben a táj részei is ugyanúgy akarták, hogy megfigyelje őket, épp azzal az akarattal, amivel aztán Hendelin kívánta nézni őket. Nem tudni, mennyi idő telhetett el így, végül a férfi elindult, és ahol megsejtette a boldogság legkecsesebb segédvonalainak a metszetét, erejét felhasználva házat épített. Mikor végzett és minden újdonság a helyére került, oda, ahonnan a megszokás takarékos mozdulataival vehették elő őket újból és újból, megpihent és elégedetten követte Júlia sürgölődését, ahogy az otthonukat csinosítgatta.
Így teltek hónapok, évek, kisebb-nagyobb időközönként elhívta Hendelin logotétet az uralkodó tanácsot adni a szokások dolgaiban, mert ezért volt ő logotét, a szokások biztosa. Gyermekeik fölcseperedtek, és ki-ki a maga útjára indult. A folyón átívelő hídról nézték ketten Júliával, ahogy sorsuk kiárad, mint egy rakoncátlan folyó, de mégiscsak folyó, minek lendülete és folyásának iránya van. Valahányszor elköszöntek egyiküktől, ugyanazt élték át, mint amikor tétlen délutánokon a víz csöndes haladását szemlélték a híd pallói alatt: a folyamatos búcsút, és mintha tulajdon létük űzné őket más lét felé. Néha álmukban is a hídon álltak, néha álmukban is a víz haladását látták.
Egyszer, amikor beláthatatlan hosszúságával a távolság elmozdult a csillagok elől, és a darvak hosszú sorokban tartottak délnek, érezték, milyen hatalmas az élet, és hogy a fény ereje meghaladja a látást.
Akkor Ayar Szinerhán és testvérei alkalmasnak vélték a pillanatot, hogy üdvözöljék őket. Aztán még elvégezték maradék tennivalóikat, és együtt kellemes napot töltöttek el. Majd körülnéztek ismét, és látták, van különbség és van hasonlóság, mivel a varázslat abban oldódik, ami őt befogadni képes, és tudták, minden ember a legszomorúbb ember, mert egyedül jár és egyedül nyugszik, minden ember a legboldogabb ember, mert együvé tartozik és együtt lesz ismét, és tudták azt is, hogy kimondott szavuk ott lebeg a rét fölött, és ott kering a lomb alatt, ahol ember csak élhet, mert ha egyszer varázsigét lehelsz a tájba, az ott marad az idők végezetéig.
