

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.
– És a Messenger-üzenet?
– Látta, de nem ír.
– A double textinget próbáltad? – kérdeztem.
– Az mi?
– Írsz neki, még egyet, aztán ha azt is látja, és nem ír, akkor még egyet.
– Próbáljuk ki – mondta a barátnőm. Remegett a kezében a telefon, de arra az üzenetre sem érkezett válasz.
Ghosting, vagyis eltűnés. Ma már nem szakítanak a párok. Ezek szerint. Aki nem szeretné folytatni, egyszerűen nem ír. Hogyan lehet ezt túlélni? – gondolkoztam el.
Aztán eszembe jutott egy nagyon régi történetem, amikor nagyon sokáig vártam, hiába. Pedig akkor nemcsak a ghostingról, hanem még mobiltelefonról sem hallottunk.
A fiúnak volt autója, egy narancssárga Škoda. Azt beszéltük meg, legegyszerűbb, ha úgy randizunk, hogy ő jön értem. Beülök az autójába, és száguldunk a világba. És persze csókolózunk, de mást nem csinálunk, hisz még csak tizenhét éves vagyok.
– A tanulás a legfontosabb – mondta anyám. – Aki izél – mert anyám sosem nevezte meg a szexuális aktust –, az rosszul jár. Ugyanis annyira rákapsz a dolog ízére, hogy nem fogsz tanulni, csak egész nap azon fog járni az eszed. És akkor viszlát, egyetemi tervek. Különben is, aki házasság előtt csinálja, az kurva – összegezte anyám a tudnivalókat.
Úgyhogy nem mertem semmi többet csinálni a fiúval, mint csókolózni. Pedig ő szeretett volna többet csinálni. Bár nem tudtam pontosan, hogyan jutnánk el a többet csináláshoz, ha egyáltalán eljutnánk. Az utolsó randinkon egy bányatóhoz vitt, és követelte, vegyem le a trikóm, hogy tudjunk fürödni. Mert azt sosem mondta ki, valójában mit szeretne tőlem. Nem beszéltünk a szexről, csak közeledett, egyre erőszakosabban.
– Nem veszem le a trikóm, fürödhetünk így is – mondtam.
– Na látod, milyen vagy – tette hozzá –, már mindenki minket néz, ahogy itt könyörgök neked, te teljesen hülye vagy. El is ment a kedvem a fürdéstől, hazaviszlek – összegezte a fiú a véleményét. Az autóban már nem szólt egy szót sem. Hiába kérdeztem, mi a baj, nem válaszolt. Megbeszéltük, hogy másnap is jön majd értem.
Nem jött el. Hiába vártam órákon át. Néztem ki az ablakon, ugyanis onnan láttam mindig a Škodát, ahogy közeledett. Órák teltek el így, a gombóc ment fel a torkomban. Apám benyitott, és azt mondta:
– Elviszlek, kislányom, cukrászdába, aki ennyit késik, az nem érdemli meg, hogy várj rá.
A cukrászdában némán ettük a süteményt, pedig mindig beszélgettünk.
A fiú nem került elő soha többet. Tehát ghostingolt akkor, amikor még a kifejezést sem ismertük. Vonalas telefonja sem volt, s bár a lakcímét tudtam, nem írtam neki.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.