Maria B. Raunio: Tájemlék
Akkoriban volt új a színes tévénk. Apa nagy büszkén cipelte haza, kéz alatt vette, egy szovjet laktanyában.
– Nem kell nekünk robbanós tévé – mondta apa. Ugyanis az történt, hogy a Videoton Color Star készülékek felrobbantak, lakástüzeket okoztak. – Ez a szovjet modell masszív, semmi gondunk nem lesz vele.
Ettől kezdve a békés hétvégi társasozásaink már televíziós hangaláfestéssel zajlottak. Hárman játszottunk, apa, anya és én. Volt egy új bohócos társasjáték, amit nagyon szerettem. A dobókocka nem számokat ábrázolt, hanem figurákat.
Épp a Delta tévéműsor ment, amikor Kudlik Juli – bár akkor nem tudtam, hogy így hívják a bemondónőt – felkonferálta a következő témát: mi lesz, ha meghal a Nap?
– Ezt nézzük meg! – mondta apa.
Nagyon érdekelte őt minden, ami a tudományról, új kutatási eredményekről szólt. A narrátor vészjósló részletességgel ismertette, hogyan fog megnagyobbodni, felforrósodni, majd megsemmisülni a Nap és vele a Föld is. Én teljesen bepánikoltam a magam nyolc évével. Akkor döbbentem rá, hogy az élet nem tart örökké.
– Nincs kedvem társasozni – mondtam apának.
– Miért, Klárikám? Ha a bohócos nem jó, hozom a kedvenc kártyád, a mackósat – mondta apa.
– Apa, de ha meghal a Nap, mi sem leszünk sehol.
– Ez így van. De addigra már nem fogunk érezni semmit, csak az érez, aki él, nem fog fájni. Amíg élünk, erős bennünk az életösztön, élvezzük az életet. Soká lesz ez még, kislányom.
Este hívtam apát, mert nem tudtam elaludni.
– Apa, add ide a kisujjad, úgy, mint kiskoromban – és szorítottam apa kezét, míg álomba szenderültem.
Két héttel később fojtott suttogást hallottam reggel.
– Meghalt Zsíros nagyapa. Hogyan mondjuk meg Klárinak? – kérdezte anya.
– Majd én megmondom neki. Tudod, hogy kiborult a múltkor is a Delta adásától. Az a javaslatom, ne vigyük el a temetésre – mondta apa.
– Zsíros nagyapa sajnos öreg volt, elfáradt már, Klárikám – mondta apa.
– Az mit jelent?
– Elaludt örökre – folytatta. Többet nem mertem kérdezni, magam előtt láttam a Napot a tévéadásból. Aztán a fejem fölött zajlott minden.
– Milyen ruhát vegyek a temetésre? – kérdezte anya a nővérét. Olyan kellene, amit utána is tudok használni, amikor tartom az igazgatói értekezleteket.
– Mit szólnál ahhoz az ezüstszállal átszőtt kötött együtteshez, amit a Váci utcában láttunk? – válaszolt a nővére.
– Az jó lesz – mondta anya. – És kit hívjunk a torra?
Majd következtek egymás után a témák végestelen-végig. Én közben a Napra gondoltam, és arra: vajon Zsíros nagyapa oda repült fel? Zsíros nagyapa, aki mindig a falusi háza tornácán ült, fekete kalapban, akinek bármit rajzoltam, tetszett neki. Aki reszkető kézzel előhúzott egy 500 forintost – nagy pénz volt az akkoriban –, és azt mondta:
– Klárikám, ez a tied, tegyétek be a takarékba. Ha már nem leszek, gondolj majd rám szeretettel.
Már nem emlékszem, én hol voltam, amikor temették. Valószínűleg a szomszédnál, mivel rajtam kívül mindenki ott lehetett, csak én, a legkisebb nem.
Negyven évvel később megbíztam egy családfakutatót, kutassa ki az őseinket.
– Találtam valami érdekeset – hívott fel a férfi. – Azt tudta, hogy Zsíros nagyapa, akiről olyan szeretettel beszélt, itt élt fiatal korában a fővárosban? És úgy házasodott, hogy a legjobb barátjával együtt, egy napon: ő volt a barát tanúja, utána pedig cseréltek.Nézze csak, itt a bejegyzés. Együtt is lakott a két fiatal pár.
És akkor már úgy gondoltam Zsíros nagyapára, mint ahogy addig még sosem, fiatal emberre, aki előtt ott állt az egész élet. Akkor még nem tudta, hogy a legkedvesebb dédapám lesz hetven évvel később és mindörökké.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
