

Dohányfüstös eszpresszó, az ügynök idegesen szorongat a kezében egy újságot, amelybe bele van csavarva kézzel írt ügynökjelentése. Egy óvatlan pillanatban, miután már megitta a szokásos kávé-konyak adagját, odacsúsztatja a tartótisztnek kézírásos jelentését, majd mindketten feltűnés nélkül távoznak a helyszínről. Valahogy így képzeljük el, így történhettek ezek a találkozók. Kétheti rendszerességgel. Gyakrabban találkozott az ügynök és a tartótiszt, mint a rokonok, barátok. De nem történt ez mindig így. Előfordult olyan is, hogy a tartótiszt a lakásán látogatta meg az ügynököt. A jelentések, amelyeket a tartótiszt az elöljárójának készített, fennmaradtak a levéltárban, így egészen képtelen részleteket is megtudhatunk arról, hogyan zajlottak le a találkozók.
1964. február 5-én Szabadkán felhívta lakásán a tartótiszt Longót, az ügynököt, de a férfi nem vette fel a telefont, így elment hozzá. Vajon Luigi Longo olasz kommunista politikusról nevezte el a titkosszolgálat az ügynököt?
A tartótiszt számonkérte az ügynököt, aki azt mondta, rádiózott két szobával arrább, és nem hallotta a telefoncsörgést. Persze lehetséges, hogy így szeretett volna kibújni a találkozó alól. De nem lehetett. Előfordult olyan is, hogy az ügynök máshova költözött, bízva abban, nem követi új lakhelyére az állambiztonság. Nem így történt. Utánanyúltak. Egyszerűen jelezték a másik területi szervnek a költözés tényét, és azok a kollégák keresték fel a feladata elől szökni próbáló ügynököt. Ha kórházba került egy ügynök, azt is jeleznie kellett, postai levélben. Ott nem valószínű, hogy meglátogatta a tartótiszt, de ha egészségi állapota engedte, levélben kellett jelentenie.
Longo felesége és fia aznap nem tartózkodtak otthon, elutaztak sítáborba. A tartótiszt ajándékokat is vitt Longónak: a Ketten az úton című regényt, amelyet Lovászy Magda írt. A regény Szabadkán játszódik, szerelmi szál, mozgalmi történet és mártírhalál is van benne. Elképzelhető, hogy az ügynök ezt maga kérte, mert érdekelte a könyvújdonság. A másik ajándék a magyar büntető törvénykönyv volt, az 1961. évi V. tv. Vajon ezt egyfajta figyelmeztetésnek szánta a tartótiszt? Vagy maga az ügynök kérte, hogy tisztában legyen a törvényekkel? Ez a jelentésből nem derült ki. A regény ajándékozása érthető, ez kevésbé. Mindez egy szerdai napon történt. Szombaton újra találkoztak, közösen televíziót néztek, majd vacsoráztak a Mala Bašta étteremben. Beszélgettek vízumkényszerről, hőerőmű-építésről. Beszámolt az ügynök nyári utazási tervükről is: unokatestvérével Magyarországra szándékoztak menni, a Balatonra, rokonokhoz Békéscsabára és Pécsre. A tartótiszt érdeklődött, hogy Longo munkahelyén nem jelent-e problémát, hogy ők találkozgatnak egymással, esetleg felfigyelt-e erre a jugoszláv titkosszolgálat. Longo azt mondta, hogy nem, de néhány évvel korábban még nem mert volna találkozni a tartótiszttel. Néha előfordul olyan, hogy a tartótiszt kiszól a jelentésből, vagyis saját megjegyzést tesz. Ez itt is megtörtént, ugyanis gyávaságnak tartotta, hogy Longo korábban visszautasította volna a találkozókat: „nem a legjobb bizonyítvány a tanulmányozott jellemére vonatkozóan” – írta.
A következő jelentés időpontja 1964. május 17. Longo ügynök fia fizikaversenyre érkezett a városba, édesapja elkísérte, ekkor találkoztak a tartótiszttel. Sőt, megbeszélték, hogy több órát együtt fognak tölteni. Longót a tartótiszt elvitte gépkocsival egy rokonához, ott átvettek egy csomagot. Majd közösen egy vendégházba mentek, gondolom, megittak egy pohár bort. A napot a fiúval közös ebéddel folytatták, majd miután a fiú visszatért a versenyre, meglátogatták közös ismerősüket, egy orvost. A nap végére még pertut is ittak.
Ha nem ismernénk a találkozók hátterét, gondolhatnánk azt, egyszerű szakmai vagy baráti összejövetelekről van szó. Hátborzongató újra és újra szembesülni azzal, mennyire mélyen beivódott a diktatúra titkosszolgálata a korabeli mindennapokba. „A diktatúra azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz” – fogalmazta meg plasztikusan e létállapotot Orbán Ottó költő A létező szocializmusról című versében. Vajon mit gondolt a fizikaversenyre tartó kamasz fiú, miért megy velük a tartótiszt? Tudta-e felhőtlen örömmel olvasni a Ketten az úton című könyvet az ügynök?
A menekvés csak egyetlen módon volt lehetséges egy ilyen szituációból: ha az állambiztonságnak már nem volt szüksége az ügynökre, és ők kezdeményezték az együttműködés befejezését. Különben a zsarnokság ott volt minden telefoncsörgésben, csikorduló ajtóban, élesen vijjogó szirénában.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.