

– Kittikém, csak óvatosan azon a hintán!
Jobbra néztem – én a másik hintában ültem –, és egy fidres-fodros fehér ruhácskába öltöztetett kislányt láttam. Az apukája még apánál is idősebb volt, pedig az én szüleim sem számítottak fiatalnak. Rögtön szimpatikus lett.
– Be szeretném mutatni az új csoporttársatokat. Ő Kitti – mondta Zsuzsa néni másnap az óvodában. A kislány volt a hintáról.
– Gyere – hívtam magammal –, megmutatom a babákat. Van kedved esküvőset játszani?
Elválaszthatatlanok lettünk. A mi ovinkban volt egy kis pancsoló is, jó időben abban fürödtünk. És lett még egy közös pont az életünkben:
– Utálom az Éva nénit – jelentette ki ő.
– Én is – válaszoltam. – De a Zsuzsi nénit is.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
– Szervusz, Ferikém! – tessékelte be apa szívélyesen. – Miben segíthetek?
Apa mindig mindenkinek segíteni szeretett. Ahogy anya mondta: te még az autót is arra használod, hogy bevidd a kollégád ingyen a munkahelyetekre. Így is volt, minden reggel jött Balogh József, akit apa tényleg beszállított.
– Kitti sajnos nem érzi magát jól az osztályában. Gyurikám, tudtok segíteni? Át tud menni Klári iskolájába? És Klári segítene neki beilleszkedni, mint az óvodában. Azóta is jó szívvel gondolunk erre.
– Persze, Ferikém – mondta apa. Kitti egy hét múlva már a mi iskolánkba járt. Sajnos nem a mi osztályunkba került, de együtt jöttünk-mentünk reggel és délután is, hazafelé. Másmilyenek lettünk, mégis kiegészítettük egymást. Én voltam a jó tanuló, jó sportoló. Nem érdekeltek a fiúk. Kitti akkoriban már szőkére festette a haját, és táncolni kezdett.
– Gyere át! – mondta egy nap. – Van már Music Televisonunk, meg Sky és Super Channel is. Megmutatom a táncot, amit onnan koppintottam.
És én mentem. Mert Kittit szerettem, bár a videóklipek nem érdekeltek, inkább a könyvek. Néztem Kittit, ahogy táncol, felszabadultan, örömmel.
– Képzeld, barátom van – fogadott egy nap. – A buszon leszólított egy 25 éves fiú. Elmentünk a McDonald’sba, és meg akart csókolni.
– Hú, és az milyen? – kérdeztem én, aki titokban az Ifjúsági Magazinokat bújtam a könyvtárban, mert anya azt mondta, olyan magazint nem veszünk, amiben a szexről van szó. Még csak tizenöt évesek voltunk.
– Annyit tudtam csak mondani a fiúnak, hogy pfuj – válaszolta Kitti.
Pár héttel később ismét csengettek nálunk. Kitti apukája állt ismét az ajtóban.
– Gyurikám – mondta apának –, arra gondoltunk a feleségemmel, hogy ha a lányok ilyen jól megvannak egymással, elmehetnének nyáron egy hétre vitorlástáborba. Már ki is néztük a tábort. Szeretnénk, ha elengednétek Klárit.
– Erre aludnom kell egyet – közölte vele apa. Aztán hallottam másnap reggel, ahogy anyával sutyorogtak a konyhában. Kivételesen apa volt az, aki nem akart elengedni.
– Kislány még. Mivel nincs testvére, olyan, mintha két évvel fiatalabb lenne a koránál – mondta apa. – Ki tudja, milyen vad fiúk vannak ott a táborban.
– Kittivel menne. Őt ismerjük – érvelt anya. – Vigyázni fognak egymásra. Nem zárhatjuk el Klárit az élmények elől.
Apából a próféta szólt. Az első napok mindennek ellenére remekül teltek. Bár vitorlázásról szó sem volt már a helyszínen, de Kittivel fürödtünk, aztán napoztunk és walkmaneztünk. Bár én piros pecsenyére sültem, mint apa is szokott a Balatonnál. Aztán bejött a képbe Zsolt. Kittit kísérgette egész nap.
– Nem baj, ha a szobánkban alszik Zsolt? – kérdezte Kitti este.
– Nem – nem mertem nemet mondani. Bár azon töprengtem, hogy otthon van a barátja, itt meg most Zsolt is. Nem is értettem. Ha szerelmes, akkor ez hogyan működik?
– Itt az ideje, hogy neked is barátod legyen, még csak nem is csókolóztál – tette hozzá Kitti. Este aztán megérkezett Zsolt, szerencsére messze volt Kitti ágya, úgyhogy csak annyit láttam, hogy közös paplan alá bújtak. Hamarosan nyílt az ajtó. Egy kapatos, szőke hajú fiú állt ott, és furcsán nézett rám. Elindult felém, egyenesen az ágyamhoz.
– Gondoltuk, érezd te is jól magad – mondta Kitti. – Ő Pisti, Zsolt barátja.
A fiú közben nemcsak hogy leült, hanem be is feküdt mellém az ágyba. Dőlt belőle a sörszag.
– Szia, Pisti vagyok. Most miért nézel így rám? – kérdezte. – Lehetnél velem kicsit kedvesebb is.
– Takarodj innen! – ennyit mondtam. Magam is csodálkoztam, milyen elementáris erővel tört ez ki a torkomból.
– Jól van, jól van – mondta Pisti, és hátrált kifelé a szobából.
A tábor utolsó napját magányos úszkálással töltöttem a Balatonban. Kittivel pedig nem utaztam többet sehova.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.