

Csend az is, ami a szóközökben bújik meg, a jelző és a jelzett szó közötti erős kapocs. Nélküle mesterkélt a költői kép, kiabálni fog a vers, majd lehull az üresség fekete kútjába.
Csend nélkül a teremtett világ sem született volna meg, nemhogy egy-egy vers. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Isten országa egy hatalmas, csillagos falú üveggolyó, amin nem hatol át a felnőttek veszekedése, és hogy ott van a kutyám is, Füles.
Csend az égve felejtett lámpa fényjátéka, az ablakon kirajzolódó jégvirágformák, a gomolyfelhők között megjelenő apró kék rés, a szem mélyén ülő ki nem mondott gondolat, amely torzulna, ha szavakká formálódna.
A csend nem egyenlő a némasággal, és nem szinonimája a magánynak sem. Nem ahhoz van köze, hogy lehalkítjuk-e a telefont, kikapcsoljuk-e a televíziót, hanem a befelé figyelés egyetlen és hatásos eszköze, amely akkor is megvalósulhat, amikor fizikai értelemben nincs csend körülöttünk.
Gyakran menekülünk a csend elől, és a félelmünk nem alaptalan, hisz a csend tükör. A szembenézés aktusa kényelmetlen, ezért inkább kerüljük, elodázzuk saját magunkkal a számvetést.
Görgetjük a közösségi média felületét, feltöltjük az adventi koszorúról a fényképet, bejegyzést teszünk közzé arról, hogy hull a hó, a halált, a születést, a szerelmet, az élet eme három legfontosabb tartópillérét is fotódokumentáljuk, megosztjuk másokkal azt, ami megoszthatatlan, amire nincsenek szavak, amire a csend a jó válasz. Pótcselekvésekkel tömjük ki azokat a réseket, ahová a csend beférkőzne, hogy gyógyítson sebeket, mélyítsen el érzéseket, jót és rosszat egyaránt.
Figyeljük a fagyba boruló tájat, tanuljunk meg úgy csendül beszélni, ahogy az égbe nyúló fák.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.