

„A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak” – a verőfényes novemberi délutánokon, amikor a közeli erdőben sétálok, Hamvas Béla A babérligetkönyvének mondata gyakran eszembe jut. Amikor először olvastam, felujjongtam örömemben, hogy végre valaki ezt megírta!
A magányban való feloldódás gyermekkorom óta az alaptermészetemhez tartozik. Kiskoromban szívesebben játszottam egyedül, építgettem a saját mesevilágom, kitaláltam a szereplőket, és beszélgettem erről a képzeletbeli barátommal, minthogy a szomszéd kislányokkal babázzak.
A magányos természetemből sajnos sok problémám származott, az óvodában például megrovásban részesültem amiatt, hogy nem mászom fel az orgonafára, és a csoportjátékból is rendszerint kimaradok. Tiszta szívemből gyűlöltem az óvodát, a kontyos óvó nénit, neki köszönhetően a csoportjátékos korombelieket is.
Első osztályban a Zita nevű roma osztálytársammal voltam csak hajlandó barátkozni, s ezt a felettébb furcsa szokásom a tanítónő szóvá is tette édesanyámnak, és gyorsan elültettek a cigányleányka mellől. Ma ez rasszista tettnek minősülne, a kilencvenes években „normális” pedagógiai módszernek számított, ahogy a tenyeres, a körmös, a sarokba állítás is.
A magányhoz való viszonyom később sem változott sokat. Számomra a társasági élet valóságos kínszenvedés, minden ilyen alkalom után úgy érzem magam, mintha egész nap kapáltam volna a mezőn.
Nem szeretem az üresjáratot a beszélgetésekben, képtelen vagyok csevegni semmitmondó témákról, csacsogni magas sarkú cipőmárkákról. Amitől legjobban viszolygok, az a pletyka. Mások magánélete, egészsége, testalkata, szakmai teljesítménye, vélt vagy valós dolgainak részletes és szaftos kitárgyalása aljas és emberhez méltatlan dolog. Inkább választom a könyvtárszoba, a kert, az erdő csendjét.
A csend nem némaság, a termékeny magány pedig nem magára hagyatottság, a szemlélődő, befelé többet figyelő személyiség pedig semmiképp sem antiszociális lény, egyszerűen csak más utakon jár, másképp talál önmagára.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.