

– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!
– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.
– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.
– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!
– Hogy vagytok, no?
– Megvagyunk.
– Errefele se dugjátok az arrotokot, amióta minden ünnepkor Németbe jártok a leányotokhoz. El vagytok bőcsülve, hallod-e.
– S a fiunkhoz es Magyarba a feredőbe. Nem érünk rea.
– Látom, a házat es felújítottátok, s békötték a gázt! Pedig erősen drága. Mondták a tévébe, hogy úgy megdrágiccsák, hogy belényekkennek az emberek. Meglátod, nem vezet jóra ez a nagyzolás. Meglesz a bőjtje.
– Ne se törődj, a fiam kűd pénzt rea, ha megszorulunk. De mit mind annyit valagászódol te is, most szerelték bé nálatok az új központi fűtést, az es olyan, mintha gáz vóna benn.
– Nem eppen, mert meg kell rakni a kazánt, ahogy nem rakod meg, a meleg ki van menve. A havat reggel a szín elől el kell hánni, másképp bé se jutsz. A kezem örökké le van gemberedve.
– Mé nem kűdöd az uradot? Nem fehérnépnek való munka.
– Mét, mét?! Há csak.
– Azzét biztos, met este a bodegába jól megrészegedik, s reggel az se tudja, fiú-e vagy leán, nemhogy még felkeljen s tüzet rakjon.
– A te uradat se kell dicsérni, hadd el. Múltkor es láttam, hogy a komámasszonodtól este későn kanyarodott ki, s iszkiri haza a kertek alatt, hogy míg te a gyárból hazajössz, legyen ő es otthon.
– Ejsze teleszkóp van a szemed helyibe, hogy te ellátsz a komám asszonig? Két uccával feljebb lakik.
– Nekem nincs, de Teri kománém ott lakik vele szemközt, s ő mondta tegnap a bótba. Más es látta, nem csak ő.
– Csak menjek fel kenyerétt, me a derekát eltöröm! A fosküpűje!
– Nem hibás ő semmiétt. Jól tudod, hogy Ámáli kománéd erősen kajtárölű. Örökké viszket neki a valaga.
– Az anyja es ilyen vót, hogy a rosszseb egye meg a fajtájukat!
– Jó na, jó! Ne herrgeld fel magadot úgy, még a végin megüt a gutta, mint a fesszegbe Józéfát.
– A házat látom, a nyáron küjjel lefestettétek.
– Le. De nem olyan hitvány ződre, mint tü. Az egész ucca ezen kacag.
– Menj el, menj el! Hát nem es olyan cikóriavirágsárga, mint a tü házatok.
– A leánka hogy van? Rég nem láttam.
– Tanól örökké, nincs hogy lássad. Elmegy az oskolába, s onnan haza, s azzal napszentületig tanól.
– Ejszen papnak készül.
– Hanemegyeb.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.