

Az úgy vót, hogy az Úristen Székelyfőd közepibe ügyes kicsi oroszlánkölykeket akart teremteni, hogy a kedvenc népit legyen, ki megvédje a sárga veszedelemtől, a töröktől, a tatártól s főképpen a surgyelántól.
Szépen el es vót annak rendje s módja szerint tervezve minden, de a projektért felelős miniszter, ahogy az más munkahelyeken es sűrűn eléfordul, a főnököt nem erőst szerette. Megmakulykodta magát, s asszonta, még ha a Magasságost jól fel es hergeli, ő biza ide, erre a bűnkeserves helyre semmiféle oroszlánkölyket nem hoz. Különben es a setét, hideg erdőkbe nincs mit keressen egy ilyen ibóktalan macska, éhen veszne a sok ugri bugri nyúl, facsarintos eszű róka, filigrám mókus s girnyác gida között. Elévette a doszárokot, s addig-addig törte a fejit, míg ki nem fundálta, hogy’ legyen.
Látta, hogy az Északi-sarokra az Úr valami csemer, fehér szőrös állatot akar teremteni akkora mancsokkal, hallod-e, mint hat kulyak, s olyan csúf debella testtel pontoson, mint fesszegen a kómánéjé.
Hogy az égedelmét csillapítsa s az Úrnak jót béolvasson, még egyet csavart es a tervin. A fehér szőrt rusnya veresre béfestette, s gondolta, ez a székelyeknek pont jó lesz, az Északi-sarkon úgyes csak unatkozna a sok fóka s alaszkai vágottszemű között az az állat.
Mire a Fennvaló egyet fordult, a projekt meg es vót valósítva, s Székelyfődre bé vót telepítve a medve. De az Úr se vót rest, megteremtette boszszúból a kénköves poklot, s elkeresztelte a hitván minisztert Lucifernek.
A medvével mán nem vót, mit matasson, s melléje oroszlánkölykeket nem vihetett. Gondolt egyet az Úr magában, megteremtette a székely férfit, hogy a medvének es legyen ellensége.
A székely férfi az anyja mejjin tej helyett fenyővizet iszik, hogy legénkorába ne legyen látyiputyi, s ha a medve béduvad a kertbe, tudja a fülinél fogva az erdőbe visszahánni.
Ha a bajusz kiserken az ajakán, az anyjának mán semmi öröme sincs benne, állandóan csak feszedezik, eldángálja a pénzt, duvatlankodik, pontoson olyan ördögparatika, mint az apja kölyökkorában. Percelkednek, keresik a bajt, ahogy pityvarlik, mán azon gondolkoznak, hogy a medvével mikor kell viaskodni, s ha medve nincs olyan kedvibe, valamelyik komával egészen biztos, hogy összekocolódnak.
Ha megházasodnak, cseppet megszelídülnek, mett a székely férfi se az Úristentől, se a surgyellántól, se görgetegtől, se munkától nem fél, egyedül csak a feleségitől. Ha a székely fehérnép elkezd kelepelni, a medvék úgy megjednek, hogy Dobrudzsáig meg se állnak, a tavirucák fészkibe es meghúzzák magukat, csak a csirikolástól megmeneküljenek
Gyergyói székely szavak
ajak: áll
béduvad: beront
csemer: visszataszító, undok
csirikolás: magas hangon való kiabálás
debella: (túlzottan) nagy, testes
duvatlankodik: nem ismeri a mértéket
égedelem: bosszúság
eldángálja a pénzt: elveri a pénzt
feszedezik: adja a nagyot
filigrám: apró termetű és ügyes
girnyác: sovány
görgeteg: mennydörgés
ibóktalan: idétlen, formátlan
kelepel: folyamatosan, emelt hangon beszél
kulyak: ököl
látyiputyi: gyámoltalan, lagymatag
megmakulykodja magát: megmakacsolja magát
ördögparatika: démonszerű lény
összekocolódnak: összevesznek, egymásba belekötnek
percelkedik: indulatoskodik, idegeskedik
A surgyelán, surgyellán nem székely szó, Surgyelán a neve Tamási Áron román csendőrjének.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.