

Ha a mindenkori tehetség:
a tenni vágyás megvalósítása, a tett kanonikus felszentelése, a cselekvő ember tett előtti pillanatainak elismerése, a bölcs kivárás vajúdó tartalmassága, a tények alapján megfogalmazott kérdések pontossága, ugyanezen kérdések kételyalapú megválaszolása, a kérdésekre adott válaszok újabb kérdésekben történő reanimációja, a tapasztalat erejével bíró, sorsdöntő elgondolások laza kezelése, a cselekvés effektív idejének légiesítése, az önkényessé váló vélemények spontán elutasítása, az öncélú cselekvésekre ösztönző álszorgalom kizárása, a művészi cselekvés differenciált mozdulatsorának egyben látása, a jelentős művekhez vezető út lépésenként történő, elemző átgondolása, a műértés visszaigazolását lakonikusan fogadó úri gesztus, a vészhelyzetek kezelésének könnyed, mert belátó gesztusa, ha a tehetség vészként mű, de a művészetben igazi, amikor a tehetség csendes fohász a művészet oltárára kirakott árudömping eladhatatlan szomorúságában, és végül, ha nem más, mint teher és restség a felszínes siker kiszámolhatóságában,
akkor jogos az észrevétel, miszerint az emberiség nem elhanyagolható hányada tehetségtelen, hisz ebben csak abbéli tehetetlensége nyilvánul meg, miszerint képtelen beszélgetni azokkal, akik valamilyen képességükből kifolyólag mégis tudják, hogy szóba állni valakivel szintén csak tehetségben mérhető, isteni adomány.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.