

Levél Fennebbvalónknak
A régen magunk mögött hagyott, homályos időszakok a megérkezés reményének korszakai voltak. Ma sem feledhetők, még élnek bennünk, magyarokban. Gazdagítanak, kétségbe ejtenek, büszkévé tesznek, gondolkodásra, küzdésre késztetnek bennünket. Igen, mintha gyengélkedők lettünk volna időről időre, mégis, általad felismerve és felemelve, a szabadság útjára léptünk. Azóta már tudjuk: sokkal többet kaptunk, mint amit elveszítettünk. Jelenléted, tanítással felvértezett törődésed gyógyított meg minket. Olyan remény jutott nekünk osztályrészül, mint amilyet egy újszülött kaphat, amikor a világ legfontosabb lényeként megszületik. Amikor csak ő van, mert ő lett abban a pillanatban, és mindenki azt akarja, hogy legyen.
Ilyen biztonságban érezzük magunkat a Te udvarodban.
A köszönet a pillanaté, a hála életfogytig tart. Sőt, a felmenők által azon túl is. De még inkább hálásak vagyunk Neked a pillanatokért: lélegzetvételünkkel beosztott életidőnkért; amelyeket immár egyenként felismerünk, köszönthetünk, és talán a legnagyobb szabadságunk is pont ez nekünk.
Hihetjük, hogy a folyamatos háborúzások után felülhetünk egy hazafelé tartó vonatra? Hogy most valami új kezdődik, és újjászületik a világ? Amit tudunk, hogy ez most is csak rajtunk múlik, általunk történhet. Általad viszont teljes lett egy bennünket megerősítő, itt tartó szándék, és mi, mint ennek az akaratnak a részesei, mintha látóbb szemmel néznénk szét magunk körül. A mozgás élménye, a létezés pillanatainak sorjázása dobol a fejünkben ilyenkor, miközben nem történik több, mint amennyit egy ember nap mint nap megtesz azért, hogy ne csak fennmaradjon, de észre is vegye, hogy él.
Mégis, azok a dolgok, amelyek minden felett állnak – a Te hiteled, a Nemzet és a Család óvó ereje –, nos, ezek tesznek minket avatott utazókká, tartalmas túlélőkké, téged pedig, számunkra, Valakivé. Eszmélésünk óta ismerjük egymást, és ez a tény különös bizalmat feltételez. De furcsamód mégsem elég ahhoz a felfedezéshez, amit csak akkor tehet meg valaki, ha saját valótlanságodban ismer fel téged. Nagy áldás ez, mi tagadás…
Ki vagy te? Kimondani sem merjük…
Mert amíg múlik lassan a világ dicsősége, így vagy úgy, de Neked címezzük fohászainkat. A köszönet véges, a hála végtelen. Hisz ott voltunk, és láttuk, hogy léteznek olyan támaszok, amelyek akkor is állnak, amikor éppen nem támaszkodik rájuk senki. A kutakból akkor is folyik a víz, amikor nem hajol föléjük senki. Ennek felismerése mindennapi megváltásaink részévé vált. Ezért oly fontos nekünk, hogy a világon vagy, és hogy a mi világunk rajtad áll, és az is jó, hogy ilyen vagy, amilyen – általunk, mert önmagad által.
Így létezel Te számunkra akkor és nem csak akkor, amikor lehetőséget adsz arra, hogy minden eljövendő jelenné válhasson – még egy jó ideig…
Ámen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.