Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.
Télen elbizonytalanodik a természeti szépség, és maga sem tudja, mutassa-e azt, amit rejt. Pedig volna mit mutatnia, ahogy az állig begombolkozott, bundát viselő hölgynek is, aki attól fázik, hogy muszáj kabátot öltenie. Vastag ruhát, amibe a hideg segítette, miközben titkon megsimogatta a még meleg, ágyból felkelő testét.
Télen úgy kapaszkodnak egymásba a pillanatok, mintha a mulandóság ívét szeretnék az égre festeni, szivárvány helyett. S amíg végignézünk rajtuk, nem látunk mást, csak magunkat, amint ilyen pillanatokból összerakva, láthatatlanul figyeljük a semmit. Mert felfelé nézve, télen, az ég is föld lesz. Annyira szeretne a közelünkbe férkőzni, hogy ránk ereszkedve, kis híján agyonnyom bennünket. Mi azonban ezt nem bánjuk, hisz szerepünk egyébként is csak annyi, hogy nyomot hagyjunk a földön.
Télen tél van. Ezt azért fontos megemlítenünk, mert más egy múló évszak, és megint csak más valami, ami úgy van, mintha nem akarna megszűnni, csak lenni. Ebben mi is hasonlítunk a télhez. Állhatatosságunk az, ami erre kényszerít bennünket. Öcsém mondta egyszer, még gyerekkorunkban, nyár végén: most már elmúlhatna, hogy újra jöhessen. Ez is egyfajta állhatatosság, csak, mondjuk így, dialektikus formában. De ebbe ne menjünk bele, hisz amúgy is benne vagyunk. Most éppen a télben.
Télen a madarak odafent a hideget lebegtetik, mi pedig idelent fűtünk, hogy jó szokásunk szerint szabadon szárnyalhassunk. Nincs ebben semmi különös, csak annyi, hogy két külön zene szól fenn és lenn. De ezek valahogy mégis harmonizálnak, ahogy Bach ellenpontszólamai, melyek a fejünkben és a zsigereinkben eggyé olvadnak: szépséggé, amit mi így nevezünk. Nevezhetnénk máshogy is, de akkor az másként szólalna meg. Azért fontos olykor elnevezni valamit, hogy annak a fonákjáról is legyen fogalmunk. Télen a lehullott levelek általában a színükre esnek, és a fonákjukat mutatják. A tél a lét fonákja. Nem a pátoszban, hanem betűrendben.
Télen van karácsony is, de nem mindenhol. Vannak a világnak olyan részei, ahol karácsony van, de tél nincs. És fordítva. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a mi életünkben minden fordítva is lehet. Számunkra ami fordítva van, az nincs, vagy legalábbis nem normális, ahogy van. Ezt a jelenséget pont azért nem nevezhetjük a reciprocitás elvének, mert ott normális, hogy ami addig fenn volt, az mostantól lenn is lehet, sőt még egy meghatározott értéket is képvisel, úgy, fejre állítva. Persze, csak a reciprocitás elve alapján. De ez semmit nem von le abból, hogy számottevő értékekről számolhassunk be, még télen is.
Télen a Föld felső fele eltávolodik a Naptól, de ez csak számunkra történik így, mert mi itt lakunk. A Földnek talán nincs is felső fele, ezáltal alsó fele sincs. Aminek van fele, ezek szerint biztosan nem a Föld. Félteke viszont van, de ez már egy olyan földrajzi fogalom, amit mi találtunk ki. Valaminek a felét csakis mi találhatjuk ki. Sportban például a féltekebajnokságot. Mindennapjainkban viszont egészségünk felét, akit a feleségünknek nevezünk. Petőfi még megkérdezte: Minek nevezzelek? Hát annak, akivel egész lehetsz. Érdekes, hogy a nőknek, akik télen állig begombolt bundát viselnek, és attól fáznak, hogy muszáj kabátot ölteniük, nincs feleségük, csak férjük van. Vagy uruk, de ez a kifejezés mára már idejét múlta. Ehhez viszont a télnek és a féltekének semmi köze. Valami másnak viszont annál inkább.
Télen a Föld nőnemű. Nyilván nyáron is az, de most ez még a jövő zenéje, aminek meghallgatására reményeink szerint lengébb ruhákban kerülhet majd sor.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
