

Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük
Apámnak
A fenti gondolat körülbelül egy hónappal ezen írás megszületése előtt ötlött fel bennem.
Azóta újra és újra előkerestem, el is olvastam, mintha közben elfelejtettem volna, mintha csak a képernyőre pillantva idéződhetne fel bennem. Egyébként az eredeti szórendet néhányszor átjavítottam, pontosítottam, hogy megfeleljen annak, amiről én sem tudhatok többet, hisz eddig aligha szomorkodtam tárgyak mellett – legalábbis nem vettem észre. Eredetileg a tárgyak helyett dolgokat írtam, de aztán úgy éreztem, érthetőbb, ha a megfoghatóságra való utalással fókuszálom a gondolatot.
Formába öntöttem tehát valamit, amihez, mint egy árnyat adó útszéli fához, visszajártam, s amin akkor kezdtem igazán gondolkodni, amikor már jó ideje megszületett. Ízlelgettem, napról napra újra felfedeztem ezt a mondatot, nem hagyott nyugodni, fel kellett nőnöm hozzá, mint egy kinyilatkoztatáshoz.
Majd csalódtam benne, cserben hagyott, túl kizárólagosnak és okoskodónak találtam.
Néha, üres perceimben, amikor elméláztam mindezen, eszembe juthattak volna azok a tárgyak is, amelyekről eredendően ez a mondat szól. Vajon léteznek-e olyan konkrét valamik, melyek ismeretlenül is megérdemlik, hogy a tárgyi valóság erejével hozzák elő belőlünk az ő saját, szavakba öntött gondolati hátterüket? Talán sosem léteztek. De ha mégis, akkor igen gyorsan egy őket szerepeltető álarc mögé bújtak, ami nem más, mint a bölcs kimondhatóság – remeteráknak üres csigaház.
Most sem tudok mit kezdeni vele. Magára hagyni nem merem, ahhoz túl gyenge, felfalnák az erősebb, rátartibb szentenciák. Beolvasztani egy új szövegkörnyezetbe – ahhoz viszont túlságosan is önmaga, nem kívánja a hozzáidomított előzményeket és következményeket. Marad tehát számomra az értelem meddő vajúdása, minek során, lassan felfedezve egymást, végül összebarátkozhatunk: a gondolatom meg én. Ennek pedig – jut eszembe – ára is van, hisz valóban, eleget szomorkodtam mellette, míg a saját maga tárgyává nem vált.
Ha akarnám, most már megérinthetném.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.