

Ünnepre utazom, és ez feldob.
Már nem emlékszem pontosan, milyen péksütemény volt, amit később a kávé mellé felszolgáltak. De még a repülőtéri éttermek és pékségek mellett elhaladva jutott eszembe, hogy vajon a kovász teszi-e igazivá a kenyeret, egybefüggő, makacsul megtartó, levegős, ám lágyságában is hosszan éltető táplálékká. A kenyér, mint a lélek csontváza, egyenes ági leszármazottja ég és föld nászának: maga a látóhatár. Egy régi Malév-reklám képe ugrik be. Végtelen búzatáblák, szivárvány ívével keretezve, alatta felfelé hasító repülő: egy lefagyott úti film örök pillanata. Úgy szállok fel a gépre, mint aki élőben szeretné látni, hogy a „fent és lent” az esőben találkozik, és a csepphulláson átszűrődő fény bomlása megszínesíti azt, ami addig csupán levegő volt. Csak a fehéret lehet felszeletelni, az ünnep színét, amely maga a fény, majd úgy bújni bele, ahogy a koldus egy új ruhába. De ez már csak a repülés előtti izgalom képzavara. Mint ahogy a kezünkbe vett és beleharapásra váró kenyér a vekni, a cipó, a zsömle és a kifli alakját ölti magára – jut eszembe. Mindig is így volt ez. A tűzijáték, a légtérben százezer felé fröccsenő szivárvány sem más, mint a csend és a szelíd észrevehetetlenség ellentéte: már nincsenek szín-szeletei, és meg sem kell osztani, mert mindenki kaphat belőle. Nem volt mindig így, de úgy látszik, ez az idő is eljött. És el is szállt. Hisz oly gyors, akár a két ünnep közötti lelkeket szállító repülő. Öveket becsatolni. Az üléssorok fölött színes képernyők. Felszállás előtt egy látványpékség utasnyugtató reklámfilmje látható. Azután hozzák is a légi kísérők, a kávéval együtt. Holnap már nem fogok emlékezni arra, milyen kenyér is volt ez. Kovászos, kovásztalan, magvas, fehér vagy barna, esetleg rozs… Alattunk egyre távolodik a föld.
A hold meg piros.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.