

Budapest utcáit elönti a forró nyári eső. Nyugtalanítóan emelkedik a vízszint. Az ultrakonzervatívok a csatornarendszer állagmegóvásához ragaszkodnak, de #nemmegállagóvják, hanem tiltakozásul búvárruhában, élőfallal védik a csatornafedeleket. Nem szeretnék, ha az erodálódás évezredes hagyományát nem tartaná tiszteletben az önkormányzat; egy nagyobb árhullám elmossa őket #erodálódvanemtiszteletben. A zöldek kalózhajókat építenek a kimosott csatornapatkányoknak, de ez a csatornapatkányokat #nemérdeklizölden. A női ruhák az állandó eső következtében egyre gyakrabban válnak átlátszóvá. A #gyakrabbanátlátszóruhák nem gyakran látott testrészeket nem fednek, a szempárok gyakorlatoznak. Vidám nyarunk lesz.
Az eső nem akar szűnni, bele kell nyugodnunk, #belekellnyugodnividám Velencévé változik a város. Félni kell ugyan, hogy beázik a metró, de kisebb és nagyobb gondolákkal rukkol elő a BKV. A #gondolákkalelőrukkolóbkv metrói mégis beáznak, tengeralattjárónak nevezik át, de sajnos az utasteret is ellepi a víz, a BKV-ellenőröktől azonban térítés ellenében oxigénpalackokat vásárolhatnak az utasok, a búvárpalack használata a szakaszjegyekkel rendelkezők számára nem kötelező, de használatuk nélkül utazni nem ajánlott, a bátrabbak #lenemajánlják; egy levegővel kibírják a Nyugati és a Deák tér között vagy nem.
Nem minden terület kerül víz alá, érdekes módon mégis a szárazföldiek látogatnak gyakrabban a vízben úszó Ferencvárosba és Erzsébetvárosba. Talán a katasztrófa történelmi izgalmát akarják élvezni. Sajnos a #katasztrófatörténelmiizgalom nem tart ki sokáig, a lakók és #nemlakók hamar megszokják, a divat egy-kettőre átáll a #vízhatlanmélytengeri #búvárparadicsomihlette ruhákra, a munkahelyeken pedig megengedetté válik a fürdőruha viselése, de ezen kívül hamar leül a hangulat, nem történik semmi érdemleges, azt leszámítva, hogy a kitartó esőzéseknek hála a Víziváros méltóvá válik elnevezéséhez és fellendül a hajóforgalom. Egyedül a temetőket kell félteni. A fellazult talajból ugyanis gyakran kicsusszan egy-egy koporsó, a #gyakrankicsusszantkoporsó tovább lebeg a víz színén, #akineknemfutjabkvbérletre, #vagybliccelniakar, az kilesi, míg ablaka előtt ellebeg egy gazdátlan koporsó és #fakanálraerősített #cipőtalpevezőjével evickél át a kívánt állomásig. Jót tesz a magyaroknak a vízi világ, nyugodtabbak, kedélyesebbek lesznek, egyesek hobbikert helyett a Dunában őshonos élővilág betelepítésével kezdenek foglalkozni, #akiknemkezdenekfoglalkozni elégedetten nyugtázzák, hogy nem kell többé kimenni az Omszki-tóig, a panel erkélyről is megoldható a pecázás.
Egyszerre elterjed a rémhír, hogy valaki fehér cápákat telepít Budapest utcáira, nagy az ijedtség, ez kedvez az ismerkedésnek, gyakran úsznak hazáig a lányokkal #kedvezőismerkedő, #szélesvállúcápaölők. Nő a népszaporulat. A kormány elégedett. A Barátok köztet leváltja a Budapest Béjvaccs. A nép elégedett. Az államnak nem kell befektetni az uszodák felújításába, #azállamnaknemkellbefektetniuszodák mindenhol #otthatóságának köszönhetően egyszerű iskolakörrel megoldható az úszásoktatás. A Testnevelésügyi Tantestület elégedett. A nép derűs, csupán a vidék könyörög elkeseredetten esőért.
Azért a fővárosban sem boldog mindenki, a #fővárosbansemboldogmindenki közül például elsőssorban is az öngyilkosjelöltek nem, mert így a Dunába fúlás lehetősége már minden kívánatos teatralitást nélkülöz, nem kell hozzá hídugrás és merészség, elég csak kisétálni az ajtón, de sajnos nagy az esélye, hogy az embert vízbe fúlás előtt kimentik az #úszókelők, Budapesten ugyanis változatlanul zsúfoltak az utcák, nagy a forgalom. És nehogy azt higgyék, hogy egy öngyilkosjelölt valójában nem boldog. De, az ő boldogságát #szabadakaratábólelkövetett öngyilkosságának tökéletes ábrándja adja, azaz adná, ha mindezt nem tenné nevetségessé, méltóságon alulivá a szokatlan időjárás. Így aztán a #szokatlanméltóságonaluliidőjáró, Arany János Hídavatásán nevelkedett, #hídrólvízbeugrásiönkezűségetpreferáló nemzedék olyan szomorú lesz, hogy az öngyilkosságot kezdi fontolgatni afelett érzett bánatában, hogy nem lehet öngyilkos.
Él a városban egy lány. Öntöző Fanni. Fanni nem tud úszni. Utálja a vizet. Macskái vannak. Azok is utálják a vizet. #Fanninemtudúszni az öngyilkosjelöltek kedélyes társaságával ellentétben annyira fél a vízbefúlástól, hogy kádban sem fürdik soha, inkább csak zuhanyozik. Vizet vegytiszta állapotában szintén ritkán iszik, jobban szereti a fröccsöt, pálinkát, teát is csak akkor fogyaszt, ha beteg. #Teátakkorfogyaszthabetegfanni megelégeli a lakását körül ólálkodó veszélyt, így hát fehér, pici lábacskáival, amelyeken vízhiányos a bőr, felhúzott szoknyában átcuppog a helyenként térdig, helyenként derékig érő #lakásátkörülólálkodó új, magyar tengeren. (A Balaton forgalma eddigre persze már visszaesik.) Felmegy a várba, már nem cuppog, riszál. Lemegy a várból megközelíthető titkos alagútba. Lemenne, de nincs jegye, végül legszélesebb vigyorával rámosolyog a jegyszedő bácsira, és az valahogy csak beengedi. A vár alatti alagútnak feltáratlan részei is vannak, melyeket a látogatóknak tilos megközelíteni. Fanni #tilosmegközelíti. Eltéved. Mégsem. Megtalálja. Mit talál meg? És… kihúzza, kihúzza a mostmár #kihúzottnagytitkosdugót. Jaj. Puccs. Államcsíny, és Budapest úgy örvénylik, mint egy duguláselhárítás után lehúzott budi (méltóvá válik gúnynevéhez), és a #duguláselhárítottbudititkos lefolyó fél nap alatt kiszippantja az utcákról a vizet és a boldogságot és a derűt és a pecabotokat és az #öngyilkosnemjelöltekvízbenemugrásibánatát. De vidéki kutakban még heteken át megjelennek az #ötösévellehetfognicsukák és a medúzák és a #perszefehércápák is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.