

A székelyeknél az építkezés az önmegvalósítás csúcsa. Itt, ha nem építkezel, nem is vagy ember, azaz férfi! Mert ugye az asszony nem ember, tehát ne próbáljon építkezni, mert az nálunk férfi dolog.
Ha megkérdezed a székölyköt, mi akar lenni, azonnal rávágja:
– Házépítő! Én olyan naaaaaaagy (mutatja széttárt karjaival) házat építek pont, mint édesapám! – Majd kisvártatva hozzáfűzi: – És még egy kicsivel nagyobbat.
Így lesznek nálunk egyre terebélyesebbek a házak. Aki tud, az újat épít, aki nem, az kibővíti, átszabja lelkifurdalás és műemlékvédelmi engedély nélkül az őseitől örökölt kétszobás kis parasztházat. Először a szemeit szedi ki a házikónak, teszen helyette naaaaaagy termopánt. Majd a tornáccal folytatja, amit befalaz, hogy legyen előszobája is. Aztán széltében és hosszában kezd terjeszkedni. A ház egyik falához fürdőszobát csatol, a másikhoz nyárikonyhát rittyent, a harmadikhoz műhelyt, a negyedikhez teraszt. Minden csatolmányt külön kis tetőcskével lát el. A végén már nem is lehet eldönteni, hol a bejárat.
Fontos, hogy nagyon résen legyünk, ha a kománk hirtelen egy emeletet építtet. Akkor mi legalább két emeletet kell húzzunk a házikónkra, de egyet mindenképpen. Esetleg a tetőt még pár tornyocskával meg lehet tűzdelni, hogy tűnjön egy kicsit magasabbnak, de ha erre nem telik, megteszi egy pár gumigólya is, ami díszként jól funkcionál, és elég sokáig tart.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
Újabban ez a divat, akinek esze van, az fürdőzik, s nem dolgozik folyton. A barátnőim egész nap lögybölködnek rigófüttyös kertjükben, csak én kell építkezési zajokat hallgassak és törmeléket lássak.
Elköltözöm, ha nem építesz dézsát! Punktum.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.