

Egyre több ismerősöm válik megközelíthetetlenné a fokhagymaszag miatt. Azt mondják, évezredes, bevált recept a vírusok ellen. De van még egy hatása a fokhagymának, amiről csak a legokosabb székely asszonyok tudnak: leszoktatja a férjeket az italozásról.
Ezen világrengető felfedezés pedig a következőképpen történt. Marcsi már régóta mondogatta a férjének, hogy „vagy a pálinka, vagy én!”, ám a férje e két, igencsak jó dolog közül sohasem tudott választani. Az asszonynak végül a faluvégi vénasszony azt mondta, hogy a fokhagyma mindenre es jó, például az iszákosságra, próbálja csak ki. Az okos fehérnép pedig így tervezett:
– Az emberem mindenből az erőset szereti: pálinkából is, és fokhagymából is. Az előbbit legalább ötven fokon, az utóbbit úgy, hogy sírjon tőle. Igen ám, de a kínai fokhagymából hiába rakok két fejet a muzsgyéba, férjemnek meg sem kottyan. Erősebb fokhagyma kell! Ez még a vírus előtt, az ántivilágban történt, s a gondolatot tett követte. Beszerzett mindenféle fokhagymamagot, s kertecskéjében nevelgette. De nem történt semmi különös: a férj csak ette a különféle fajtákat, még az orra sem cseppent meg. Hát egyszer csak az egyik francia fajta elfogyasztásánál az asszony látja, hogy a férje elveresedik, s fújtat nagyokat. Majd potyognak a könnyei, és elégedetten ezt mondja: „Na, ez igen!” – és sírva megeszik még vagy négy-öt cikket, mert többet nem bír lenyelni.
Bizony a férjet annyira földhöz vágta az a francia fokhagymácska, hogy utána egy ideig nem is nyúlt a pálinkához. Aztán lassacskán a pálinkáról is leszokott, mert milyen dolog lenne beismerni azt, hogy egy kicsi nyüvény erősebb, mint a székely ember. Már csak ezért is tovább ette a fokhagymát, ha beledöglik is. Ám nem döglött bele, mert inni már nem volt ereje.
Aztán jött ez a világjárvány, és elkezdődött a faluban a vita arról, hogy a pálinka öli-e jobban a vírust, vagy a pálinka. A férfiak minden reggel, délben és este poharat ürítettek, hogy vírustalanítsanak, de egyszer csak kiderült, hogy az egyik alapember elkapta a vírust és belehalt.
Onnantól Marcsi vette át a falu irányítását. Kitanította az asszonyokat, hogy minden étkezéshez nagy adag muzsgyét adjanak ebből az új fajtából. Azóta olyan büdös és egészséges lett a falu férfi népe, vagy büdösül egészséges, hogy nemhogy az emberek, de a vírus sem tudta megközelíteni őket. Emellett lassan, de biztosan leszoktak a pálinkáról.
A tanulság ebből az, hogy az okos asszony férjének muzsgyét ad, ami távol tartja tőle az ivócimborákat is, a pálinkát is, a vírusokat is, és a magányos nőket is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.