

A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Ezután mindenki hátát kiegyenesítve, felemelt fejjel kezdett közlekedni a lakásban, hogy ne vegye észre a szoba közepéből kiemelkedő zokniszigetet. Telt-múlt az idő, akinek kellett, időnként egyet-egyet turkált a halomban, és buffogott magában, hogy alig talál egy rendes párt, mert vagy nyári bokazokni kerül a kezébe, vagy színben nem passzoló, vagy – isten őrizz! – kis méretű, amit valahogy még felrángat a lábfejére, de aztán alig tudja lehúzni.
Én lettem egy időben az összeomlás felé közeledő család panaszládája és a bajok forrása. Mert, ugye, ha egy fiatalember csak egy lyukas zoknit talál indulás előtt, a legutolsó pillanatban, s kétségbeesésében azt húzza fel, egész nap izgulhat. Hiába kap meghívót élete szerelmétől, kudarcba fullad a látogatás nagy lehetősége, mert egy jó zokni nélkül nem léphet álmai nőjének a szőnyegére. Aztán ne adj isten, hogy valami baj érje és kórházba szállítsák, ahol le kell húznia a cipőjét! Egy ilyen esetben szégyenében halna meg, nem a betegségben.
Lassan, de biztosan minden családtag kezdett rájönni, hogy zokni nélkül nem élet az élet. Aztán egy szép napon elém állt a díszes társaság, s egymást támogatva könyörögni kezdtek, hogy tegyek már rendet a zoknik életében.
Megesett rajtuk a szívem, és színek szerint csoportosítottam 5 sor piros zoknit, 10 rózsaszínt, 20 fehéret, 40 kéket és 80 feketét. Lehet válogatni! – mondtam –, s aki nem hajlandó, az mehet a boltba vásárolni!
Kislányom boldogan felkapta az első három színt, fiam a negyven kéket, a családfő a nyolcvan feketét. Elkullogtak a szerzeményükkel a szekrényükig, s én ott maradtam zokni nélkül. Mehetek újból vásárolni, hogy legyen nekem is lábvédőm. Azt tervezem, hogy ezentúl csak sárga színű zoknikat veszek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.