

Nagydarab, bikanyakú fiatalember áll meg előttem, izzadt tenyérrel húz egy tételt, ránéz, hümmög, nem tudja mire vélni a dolgot. Én se. Húzhatok másikat?, kérdi, bólintok, csak tessék. Nagy óvatosan kihalász a rakás aljáról egy feladatot, elsápadva böngészi, még többet hümmög, vállát vonogatja, zavartan köhécsel, majd kissé szégyenlősen egy harmadikat kér. Beleegyezően bólintok, ám legyen. És nagyon kíváncsi vagyok. És nagyon empatikus: az én szám is kiszárad, nekem is reszketni kezd a kezem. A harmadikat látva vakarni kezdi a fejét, a száját pedig összehúzza. Bevégeztetett, gondolom én, már-már bepánikolva. Mert mi lesz, ha…
Tanár úr, ez mind ilyen?, kérdi ő rövid hallgatás után jóindulatú kíváncsisággal, a szemtelenség leghalványabb jele nélkül. Igen, kérem, ez a fránya irodalom már csak ilyen, mondom én is vállvonogatva. Látom, egészen el van anyátlanodva, nem tudom, mit kezdjek vele, hát odabököm neki, mondjon bármit, bármit, aminek köze van a magyar irodalomhoz. Szavaljon el egy verset. Rámnéz nagy, ijedt szemekkel, valahogy úgy, mintha azt kérdezné: verset?; pont én?; pont most? Aztán összeszedi magát, látszik rajta, hogy erősen koncentrál, homloka ráncokban, erei a halántékán kidagadnak. Aztán rákezdi, Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend lakik idebent… Mély, férfias, zengő hangon, a tyúkanyót jól megnyomva. Közben kérges kezeit idegesen tördeli. … a szobában? … Lám csak, jó az Isten, jót ád… A negyedik sornál elakad, hangja elhalkul, kérdőn pillant rám, segítséget vár, mintha én lennék az a jó isten, ki jót ád; és én segítek is, a kultúra, az irodalom, a civilizáció, az ész, a mindent betöltő értelem nevében. Egy szebb, emberibb jövő reményében. Azzal a nem titkolt céllal, hogy mindenkit a Parnasszusra juttatok. És boldog vagyok, hogy lehetőségem van megtenni ezt.
Aztán bemondom az elégségest, megkönnyebbülve sóhajt fel, letörli az izzadságot homlokáról. Kezet nyújt, köszön mindent, kifele menet már mosolyogni is van ereje. Én biztatóan bólintok, hogy minden oké, s hogy csak így tovább. Mielőtt a termet elhagyná, azért nem állom meg, hogy annyit ne mondjak: jól megbecsülje kend magát! Rám néz, látom, nem érti, nem tudja, de nem baj, nem is ez a lényeg, nem ez, nem ez.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.