2020. augusztus 30., 10:33
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek. Egyében sem járt az eszem, mint hogy nekem is bot kell. Mindenáron. Zsineget a legszebb tűzoltókocsimért cseréltem, Józsi, a haverom csak tíz métert adott érte, azóta is haragszom rá. Mogyorófa botot vágtam, kicsit görbe volt, és nehéz is, de én büszke voltam rá. Különböző mintákat róttam belé díszítésül, székely vérem nem tagadtam meg. Orsót? Honnan annyi bőség? Belevertem két kisebb szeget a bot végébe, arra tekertem föl a damilt. Úszót parafa dugóból fabrikáltam, nagy kínnal, horgot pedig gombostűből hajlítottam. Príma felszerelés! Milyen lelkes voltam, milyen boldog! Lerohantam a kertünk végében csordogáló patakra, nyeszlett volt a szegény árva, partját bokrok szegélyezték. Lehámoztam nagy nehezen a zsineget, egészen elgebedt a szegeken. A horogra hernyót húztam, azt tudtam legkönnyebben beszerezni, elég volt két lapos követ felfordítani. Bizony, nem volt kitől ellesnem a lendítéstechnikát, így elsőre a túlparton lévő fűzfabokorba akasztottam be a horgom. Nem is jó beszélni róla. Be kellett menjek a vízbe, amíg a damilt az ágakról leimádkoztam, megfáztam rendesen, az első pecakaland ennyi volt, negyven fokos láz, anyám vizes lepedőben forgatott. Utána kerek perec eltiltott a horgászástól. Elnyomottnak, megalázottnak éreztem magam, de alkalmazkodtam a helyzethez, vagyis ezt követően titokban jártam a patakra. Bevallom férfiasan, soha nem fogtam szinte semmit (egyszer egy rák akadt a horgomra, nem tudtam, mit kezdjek vele), de kiválóan éreztem magam. Idővel professzionalizálódtam, szert tettem egy könnyű bambusznád botra (kinőtt háromkerekű biciklimért cseréltem, anyámék hasztalan keresték, hova tűnt, végül belenyugodtak, hogy valaki ellopta az udvarról).
Egyszer, de ez már jóval később volt, alkalmam volt elmenni arra a menő halastóra is, ahol anno megfertőződtem, mindenki kilószámra fogta a halat, egyedül én nem, de nem keserített el a dolog.
Aztán egy öreg horgász mutatott egy tutijó helyet a megyét átszelő folyón, egy híd alatt, cuccos gübbenő volt, odvas, mély töméssel: balindok, paducok paradicsoma. Én itt is csak pár nyeszlett parcsot fogtam, viszont sikerült megvigasztalnom egy bájos kislányt, ki a vízpartra jött elsírni bánatát. (Naná, ezt követően még magasabbra hágott horgászszenvedélyem.)
Egyetlenegyszer volt jó kapásom, otthon, a nyurga patakban, előre beetettem, úgy jöttek a halak, mint a szélvész. Hármat, négyet is kifogtam, amikor váratlanul megérkezett látogatóba egy nyápic-nyivákoló unokatestvérem a szüleivel, s addig nyöszörgött, hisztizett, hogy ő is ki akarja próbálni, hogy a végén nem tehettem mást, odaadtam – főleg hogy a szülei is kérleltek, a hülyék. Persze egyből beakasztotta a horgot, utána pedig olyan lázas igyekezettel próbálta kiakasztani, addig seftetett, míg rátaposott a földön hagyott botra. Az persze eltörött. Átkozni kezdtem helyzetemet, unokatestvéremet, mindent, de nem tehettem mást, összekuporgattam kevéske zsebpénzemet, s vettem egy másik, ezúttal sokkal jobb, modernebb felszerelést.
Na, valahogy így kezdődött az én tanárságom…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
