

Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek. Egyében sem járt az eszem, mint hogy nekem is bot kell. Mindenáron. Zsineget a legszebb tűzoltókocsimért cseréltem, Józsi, a haverom csak tíz métert adott érte, azóta is haragszom rá. Mogyorófa botot vágtam, kicsit görbe volt, és nehéz is, de én büszke voltam rá. Különböző mintákat róttam belé díszítésül, székely vérem nem tagadtam meg. Orsót? Honnan annyi bőség? Belevertem két kisebb szeget a bot végébe, arra tekertem föl a damilt. Úszót parafa dugóból fabrikáltam, nagy kínnal, horgot pedig gombostűből hajlítottam. Príma felszerelés! Milyen lelkes voltam, milyen boldog! Lerohantam a kertünk végében csordogáló patakra, nyeszlett volt a szegény árva, partját bokrok szegélyezték. Lehámoztam nagy nehezen a zsineget, egészen elgebedt a szegeken. A horogra hernyót húztam, azt tudtam legkönnyebben beszerezni, elég volt két lapos követ felfordítani. Bizony, nem volt kitől ellesnem a lendítéstechnikát, így elsőre a túlparton lévő fűzfabokorba akasztottam be a horgom. Nem is jó beszélni róla. Be kellett menjek a vízbe, amíg a damilt az ágakról leimádkoztam, megfáztam rendesen, az első pecakaland ennyi volt, negyven fokos láz, anyám vizes lepedőben forgatott. Utána kerek perec eltiltott a horgászástól. Elnyomottnak, megalázottnak éreztem magam, de alkalmazkodtam a helyzethez, vagyis ezt követően titokban jártam a patakra. Bevallom férfiasan, soha nem fogtam szinte semmit (egyszer egy rák akadt a horgomra, nem tudtam, mit kezdjek vele), de kiválóan éreztem magam. Idővel professzionalizálódtam, szert tettem egy könnyű bambusznád botra (kinőtt háromkerekű biciklimért cseréltem, anyámék hasztalan keresték, hova tűnt, végül belenyugodtak, hogy valaki ellopta az udvarról).
Egyszer, de ez már jóval később volt, alkalmam volt elmenni arra a menő halastóra is, ahol anno megfertőződtem, mindenki kilószámra fogta a halat, egyedül én nem, de nem keserített el a dolog.
Aztán egy öreg horgász mutatott egy tutijó helyet a megyét átszelő folyón, egy híd alatt, cuccos gübbenő volt, odvas, mély töméssel: balindok, paducok paradicsoma. Én itt is csak pár nyeszlett parcsot fogtam, viszont sikerült megvigasztalnom egy bájos kislányt, ki a vízpartra jött elsírni bánatát. (Naná, ezt követően még magasabbra hágott horgászszenvedélyem.)
Egyetlenegyszer volt jó kapásom, otthon, a nyurga patakban, előre beetettem, úgy jöttek a halak, mint a szélvész. Hármat, négyet is kifogtam, amikor váratlanul megérkezett látogatóba egy nyápic-nyivákoló unokatestvérem a szüleivel, s addig nyöszörgött, hisztizett, hogy ő is ki akarja próbálni, hogy a végén nem tehettem mást, odaadtam – főleg hogy a szülei is kérleltek, a hülyék. Persze egyből beakasztotta a horgot, utána pedig olyan lázas igyekezettel próbálta kiakasztani, addig seftetett, míg rátaposott a földön hagyott botra. Az persze eltörött. Átkozni kezdtem helyzetemet, unokatestvéremet, mindent, de nem tehettem mást, összekuporgattam kevéske zsebpénzemet, s vettem egy másik, ezúttal sokkal jobb, modernebb felszerelést.
Na, valahogy így kezdődött az én tanárságom…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.