Az ember rituális lény. A korunkban széleskörben minket figyelő algoritmusok pont ezt használják ki, ugyanis hétköznapjaink döbbenetesen kiszámítható módon zajlanak. Valahogy az alapdrótozásunk olyan, hogy a dolgokat rendszeresen, ugyanabban a sorrendben tesszük. Mondjuk ez nemcsak ránk igaz, macskánk például ugyanoda fekszik esténként, ugyanúgy gömbölyödik össze, s reggel már várja, hogy a megfelelő időben keljen életre a ház. Ha mondjuk például szombat van, többet alszunk, a megszokott időben felébred, nyávog, s nem találja a helyét, mert neki akkor erkélyideje van már. Úgy tűnik, ez egy ilyen alapvető helyzet. Szeretjük a rutint, sőt nélküle nem is igazán tudnánk élni. Persze sokszor kívánunk kitörni belőle, minden nap másként éni, de ha ez bekövetkezne, eszeveszetten bújnánk vissza a megszokottság puha takarója alá. Nem vagyok sem biológus, sem viselkedéselmélettel foglalkozó tudós, de azért megkockáztatom, hogy ez valami evolúciós fityfene, amit összegyűjtöttünk valamikor a dinoszauruszok kipusztulása és a főemlősök megjelenése előtt. Nevezzük ezt a vágyunkat beidegződésnek. Nevezhetjük rutinnak is, de az nem annyira menő kifejezés…
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük. Például minden reggel fogat mosunk, kvázi öntudatlanul, ez egy beidegződés. De ha odafigyelünk, s a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk, továbbgondoljuk, akkor rítussá válik. Egyszerűnek tűnik, nem?
Ha alaposan megvizsgáljuk magát a folyamatot, akkor rájöhetünk, hogy négy dolgot kell körüljárjunk: az időt, a teret, a cselekedetet és a reflektáló ént. Bonyolultnak hangozhat, de nem az, végül – remélem – életszaga lesz.
Rácz Norbert Zsolt | A halál rendje
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
Az idő: a görögöknek – szuperhumán faj, akik elhajóztak Odüsszeusszal az eleusziszi mezők felé – két időfogalma volt. Az első a lineáris, mérhető idő. Az, amit mindennap mérünk az óránkkal, amit beírunk a naplóba, ez a kronosz. Innen származik a kronométer, meg az az érzés, hogy kifolyik az idő az ujjaink közül (kösz, görögök…). A másik viszont az, amit alkalmas időnek nevezünk, a kairosz. Ez a reflektált idő, a megmért, értelemmel feltöltött idő, az ünnep ideje. A félretett órák, amikor minden cselekedetnek jelentősége van, az ünnep és szertartás ideje. Értelemszerűen a rítus ideje ez a második. Nem kell más hozzá, mint az, hogy minden mozdulatot benne tudatossággal töltsünk fel.
A tér: a rituális időnek rituális térre van szüksége. Nem hiszek a hely önmagában hordozott szentségében. Minden hely megszentelt, s minden szent hely alpárivá válhat, ha nem megfelelően használjuk. A kairosznak viszont helyre van szüksége. Olyan területre, amit – ugyanúgy, mint az időt – elkülönítünk, reflektálttá teszünk. A Stonehenge-től a gótikán át napjainkig elkülönítünk szent helyeket, amelyeket csak azért hozunk létre, hogy ott a kairoszt megéljük. Autópályák közvécéjében is lehet szent pillanatot megélni, de azért az erre elkülönített helyen jobb, könnyebb, magától érthetőbb. Ki akarna húsvétot vagy akár egy banális szülinapot egy közvécében tartani… A helynek hozzáadott értéke van, amit az odafigyelés, a reflexió nyújt.
A tett: ki hová szokott ülni a családi ebéd alkalmával? Neked hol a helyed, amikor kimentek a haverokkal sörözni? Mi a sorrend, amikor a megterített asztalnál el kell osztani az anyád által sütött húsdarabot? Ki vágja fel, ki tálalja, ki dönti el, hogy mikor lehet enni? Megannyi magától működő dolog, ami viszont mégis mindig pont úgyanúgy történik. Miért vajon? Azért, mert a rítusnak – a helye és ideje mellett – releváns tettei vannak. Valóban kezdve egy ünnepi ebédtől a legfenségesebb és emelt szemöldökű királyi koronázásig a rítus idején minden cselekedetnek a jelentősége tartalommal töltődik meg. A családfő azt mondja, hogy jó étvágyat vagy a pap felemeli a poharat, a gesztus banális, de tartalma világokat mozdít. Ez a rítushoz tartozik.
A reflexió: ha nincs odafigyelés, nincs ünnep és nincs csoda. Sőt az ünnep csak akkor valósul meg, ha valaki odafigyel az időre, a helyre, a tettre, s mindezt jelentőséggel tölti meg. Ha nincs emez, akkor az egész csak beidegződés, mint a macska álma vagy a fogmosás monotóniája. Az ünnepet – ami ugyanaz, mint a rítus – az odafigyelés tölti meg tartalommal. Ha odafigyelünk, a tettek szimbolikus jelentőséggel töltődnek meg. Kiderül, hogy ki a celebráló, ki az, aki várja a csodát, ki szkeptikus és szeretne meggyőződni. A szimbólumok elrabolják az elmét és a pillanatot többlettel töltik meg, szentté teszik.
A négy elem elkeveredése teszi a legegyszerűbb cselekedetet is életre szólóvá. Átformálja akár az embert és varázslatossá teszi akár a legbanálisabb pillanatot is. A rítussal kapcsolatos utazásunk elején legyen most ennyi elég, a következőkben majd megpróbálok kibontani pár helyzetet, s példázni a négy dimenzió összjátékát. Addig is, mossunk fogat, ebédeljünk, menjünk sörözni a barátainkkal, és közben figyeljünk oda mindarra, ami történik.
