

Mindig érdekelte, hogy működnek a dolgok. Gyermekkorában szétszedte a játékokat, hogy lássa, mi van bennük, aztán falta a könyveket, s a Google Earth-el beutazta a világot, képzelődve arról, hogy milyenek lehetnek a különböző országok. Mivel minden érdekelte, sosem tudott egyetlen tárgy vagy téma mellett lehorgonyozni. Amíg kedve volt, foglalkozott egy dologgal, de amint lankadni kezdett az érdeklődése, a régi, izgalmasnak tartott dolog már unalmassá vált számára. Amint eléggé felnőtt, rögtön el is indult világot látni. Stoppolt, gyalogolt, couch surfing-ezett, s országról országra utazva szívta magába az élményeket. Minden érdekelte, az épületek, a szokások, a zene, s legfőképp az emberek. Figyelte őket, szóba elegyedett a piacokon az eladókkal, szállásadóival, mindenkivel. Ha megkérdeznéd tőle, hogy kicsoda ő, mi érdekli, mi motiválja, valószínűleg maga elé nézne, kicsit gondolkodna, majd azt mondaná, hol ez, hol az. Mindig tudta, hogy fontos lenne értékesnek és maradandónak tartani bizonyos dolgokat, de sokszor kellett szembesüljön azzal, hogy a fontos dolgok nagyon hamar immár megszokottá, banálissá válnak számára. S amikor valakit hallgatott, mindig egy kicsit a beszélő hatása alá került. Muszlim országokban velük rokonszenvezett, szekuláris helyeken hitetlen volt, konzervatív környezetben elmélázott a család fontosságán. De mindez kérészéletű volt számára. Ha elfogta a vágy, hogy menjen, már minden elvesztegetett perc fájóan elpocsékolt időnek tűnt.
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket. Nehéz nekik egyetlen kapcsolatban maradniuk, mert még a társra is ráunnak. Extrém esetben nyüzsgő, csélcsap embereknek tartják őket, megszállott világutazóknak, megbízhatatlan, ingatag személyeknek tűnhetnek. A feltalálók, felfedezők, a szabadságharcosok, társadalmi felelősségért és emancipációért küzdők több-kevesebb mértékben ilyen nyugati, rugalmas tulajdonságokkal bírnak.
Nem volt teljesen szándékos, de azért szerencsés döntés volt a rugalmas értékeket az iránytű nyugati égtájával azonosítani, ugyanis jelen pillanatban az európai és észak-amerikai civilizáció ennek jegyében él. A nyugati társadalom mantrája az innováció, a jövő felé tekintés, a múlt magunk mögött hagyása. Kérdőjelezzünk meg mindent, vessünk le minden megszorítást, köpjünk a tekintélyre, mindenféle tekintélyre, felejtsünk el olyan ósdi dolgokat, mint a hagyomány, haza és egyház. Ezek túlhaladott dolgok, de ha már levetkőzni nem is tudjuk, akkor legalább újítsuk meg, alakítsuk át, reformáljuk. Miért? Hát a reformálás öröméért, a másért. Az ilyen rugalmas gondolkodásmódú emberek szinte kivétel nélkül idealisták. Tekintetük elréved az ég felé, s mintha húzná, vonzaná őket a vágy, hogy előre, egyre csak előre haladjanak.
Sajnos ez a gondolkodásmód – előnyei ellenére – igen veszélyes lehet. Az ilyen emberek sokszor változtatják véleményüket, hinni szinte képtelenek, az elköteleződés pedig egyenlő a börtönnel számukra. Individuumokként tekintenek a világra, akik jelképes hátizsákkal a hátukon barangolnak a lét térképén. Néha találkozik két ilyen vándor, egy ideig esetleg együtt haladnak, de aztán szépen különválnak, s megy mindenki a maga ösvényén.
Azok az emberek, akiknek életében a rugalmas gondolkodásmód puha értékekkel keveredik lesznek a legelhivatottabb társadalmi igazságosság harcosok. A hippik, s a mai, radikális genderelméletet vallók ilyenek. Érdekli őket az innováció, de ezt elsősorban a jóság és méltányosság jegyében képzelik el.
Ha a rugalmas életforma kemény értékekkel kombinálódik, sajátos, kivételes emberek születnek. Elon Musk ilyen, aki rengeteget dolgozik, kitartóan tevékenykedik, de minden pillanata azzal telik el, hogy újat, mást hozzon létre. A nagy munkabírású felfedezők, tudósok, feltalálók mind ilyenek. Kíváncsiak, szomjasok, s vágyukat semmi sem enyhítheti, megmakacsolják magukat, s éjt nappallá téve fáradoznak a holnapért.
Paradoxonnak tűnhet, de elegyíteni lehet a rugalmas értékeket az ellenpólusukkal, a stabil gondolkodásmóddal. Ott vannak például a szabadságharcosok. Függetlenséget, iga nélküli életet akarnak, de közben küzdelmük jól meghatározott értékek megvalósítása érdekében történik.
E negyedik iránnyal befejeztük az iránytű ismertetését, a következő megállónk az lesz, hogy megnézzük a kérdés ellentétét, az értéktelenséget. Ez lesz jövő héten!
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…