2022. december 17., 09:30
Kertész Dávid mindig is szeretett mesélni, történeteket kitalálni. Ennek eredményeképp megírta a Keresztúri vámpír és más történetek című novelláskötetét, az újabb kéziratában pedig egy garabonciás diák történeteit foglalta össze kilenc mesén keresztül. A történet fontossága az olvasási igényei között is szerepel, mint mondja, legyen története annak, amit olvas. Az íróval a gyerekkorról, barátokról és az irodalmi közösségépítésről beszélgettünk, de az is kiderült, mit tenne bele egy időkapszulába.
– Gyerekként mindig van egy álmunk, hogy majd felnőtt korunkban mivé akarunk válni. Neked mi volt a vágyad?
– Hogy űrhajós legyek, hogy katona, hogy tudós, hogy varázsló. Hogy újságíró, és egy olyan helyen lakjak, ahol hűvös van és gyakran esik az eső. Ez utóbbi beteljesült, mint kiderült, nem voltam egy okos gyerek.
– Hogyan emlékszel vissza az első írásaidra? Mi vett rá arra, hogy tollat és papírt fogj, majd megalkosd az első novelládat?
Kertész Dávid | Zuckolva
A régi szép időkben a cenzorok, ha valami olyat írtál, ami nem tetszett nekik, érted jöttek egy nagy fekete autóval, magukkal vittek és megvertek. Sőt annyira emberségesek voltak, hogy még azt is elmondták, miért ütik le éppen a fél vesédet, dugnak üveget a húgycsövedbe vagy lőnek tarkón a hátsó udvarban.
A mai cenzorok nem ilyen előzékenyek. Ők nem mondják el, hogy mi a baj veled, csak tiltanak.
– Egészen egyszerűen mindig szerettem mesélni. Történeteket kitalálni, nagyotmondani. Ha ezt szóban csinálja az ember, akkor az hazugság, ha írásban, az művészet. Amíg nem tudtam írni, az elsővel kellett beérnem, aztán váltottam a másodikra.
– Történelem szakos voltál a beregszászi főiskolán, ahova azért iratkoztál be, mert érdekeltek a mitológiák. Mit tett hozzá a főiskola az addigi tudásodhoz? Sikerült újabb világokat megnyitnia előtted?
– Minden közeg új világokat nyit meg előttünk. A főiskolán szereztem a legjobb barátokat, aki ma is itt vannak velem. És persze az emlékeket, hogy legyen miről mesélnem.
– Biztosan sok kérdést tesznek fel az írói munkásságod kapcsán. Én viszont most először azt kérdezem: milyen olvasó vagy? Mik az olvasási igényeid?
– Legyen története annak, amit olvasok. Nem szeretem az értelmiségi maszturbációt, mikor valaki azért ír meg valamit, hogy azt villogtassa, mennyire képben van az érzelmi szférákkal és a posztmodern világ intellektuális rezonanciájának turbulens fluxuskondenzálásával. Azt szeretem, ami szórakoztat, amiben új világokat találok. Ha ezt megkapom egy könyvtől, akkor elolvasom. Aztán elolvasom újra. Ha valami igazán tetszik, legalább négyszer, aztán mindenkit az őrületbe kergetek vele, amikor idézgetni kezdek. De ha valami elkapja a figyelmemet, akkor attól nem tudok szabadulni, és egy kicsit az életemet is hozzá igazítom.
– Felolvasások révén rengeteg helyen megfordultál a Kárpát-medencében. Hogyan látod a teljes kortárs magyar irodalmat, mint egy nagy közösséget? Mennyire keresik egymást az egymástól távol élő szerzők?
– Az emberek a társakat keresik. Nem azért lesznek jóban az irodalmárok sem, mert összeköti őket a szakma, hanem azért, mert megtalálják a közös hullámhosszt. Szerencsés vagyok, nagyon sok barátom van az irodalmi világban, de nem azért, mert irodalmárok, hanem mert jó emberek. Persze az életvitelünk segített abban, hogy találkozzunk, de nem ez határozza meg, hogy kivel tartunk kapcsolatot. Ami az irodalmárokat és a közösségépítést illeti, próbáltál már macskákat sorba állítani?
– Már két éve, hogy megjelent az első novellásköteted, A keresztúri vámpír és más történetek. Sokan mondják, hogy az első könyv után a debütálónak szüksége van egy kis szünetre. Nálad ez hogy működött? Volt egy kis csend, vagy rögtön tovább tudtál lépni, és már tervezted is az újabb kötetet?
– Nem csendnek nevezném, hanem felborult életnek. Sok minden változott az elmúlt két évben. Ez hozta el a szerzői szünetet, aztán sokáig úgy éreztem, el is vesztettem a képességet az írásra. Most érzem úgy magam, hogy talán újra helyreálltam mentálisan, vagyis inkább helyre tettek.
– Most meséskönyvön dolgozol. Akik A keresztúri vámpír és más történeteket szerették, „valószínűleg megveszik majd a gyereküknek is a következőt, mert úgy gondolhatják, hogy ha felnőtteknek jót alkottam, akkor kicsiknek sem írhatok túl rosszulˮ – mondod. De én úgy érzem, ez a két műfaj mégsem összeegyeztethető, hiszen gyerekeknek írni nagy kihívás. Hogyan látod ezt az átmenetet a két műfaj között?
– Nincs nehezebb, mint gyerekeknek írni. Ha nem kötöd le a figyelmüket az első oldalon, sőt az első sorral, akkor vesztettél. Az átmenetet inkább arra értettem a fent idézett interjúban, hogy az olvasóim gyermekeit meg tudom fogni. Van bennem egyfajta egészséges, vagy egészségtelen őrület, és akik élvezik az írásaimat, azokban ez visszaköszön, talán amikor a gyermeki oldalamat mutatom, akkor az ő gyermekeik is találnak bennem valamit.
– Milyen témákat dolgozol fel a meséskönyvben?
– Egy garabonciás diák történetét mesélem el kilenc mesén keresztül. Bemutatva az indulását, a hazatérését és Meseország hét világát.
– Filmkritikákat is olvashattunk tőled a Helyőrség.ma oldalán. A filmet mint médiumot hogyan tudnád összekapcsolni az irodalommal? Lehet-e, illetve kell-e egyáltalán párhuzamba állítani őket?
– A párhuzam a történetmesélésben mindenképpen ott van, én magam képekben gondolkozom, az írásaimban is erre törekszem, hogy átadjak egy látásmódot, hogy az olvasó olyannak lássa a világomat, amilyennek én látom. Erre értelemszerűen a film a legjobb médium, azzal a különbséggel, hogy a látott anyag korlátozza a fogyasztót. Jobban szeretem, ha az én képzeletemet tovább tudják formálni.
– A Magyar Kultúra Mmagazin Emlék lapszámát olvasva jutott eszembe a következő kérdés. Mit tennél bele az időkapszulába?
– Egy öngyújtót, amire azt vésték: „Kellesz, ezer évre0148. Hátha valakinek kell és ott lesz.
– Rocker vagy. Ez az attitűd mennyire szól bele az írás folyamatába?
– Fogalmam sincs, másként még nem írtam, és nem is akarok.
