

Volt egy nagyon sötét időszaka az egyetemi éveimnek, amikor hetente (néha gyakrabban) pánikrohamra ébredtem. Túlélt szívrohamhoz hasonlítható élmény. Arra riadtam fel ilyenkor, hogy alvás közben elfelejtettem lélegzetet venni. Fulladozva levegő után kapkodtam, a szívem ijesztő sebességgel vergődött a mellkasomban, mintha szabadulni akarna, miközben görcsösen szorított össze a félelem. A sötétben mindenféle árnyak jöttek felém, és az iszonyattól kimeredt szememet becsukni sem mertem.
Az a jó, hogy egy-egy ilyen után az ember már nemigen akar öngyilkos lenni. Cserébe időnként a legjobb pillanatok között jelenik meg hirtelen a halálfélelem, a szorongás. Ami aztán keserűvé változtatja az édeset, feketévé a szürkét, a fekete meg még üresebbnek és sötétebbnek tűnik. Na, ilyenkor aztán próbálkozhat az ember az apró örömök megélésével, jó kis pofonokat oszt az elmúlás. Ebből a rémálomból felébredni a legnehezebb. Szembenézni a saját pusztulásunkkal.
A jó az, hogy a halálfélelem két részből áll. Egyik a halál utáni léttől/nemléttől való félelem (amiben talán a hit nyújthat némi vigaszt, segítséget). A másik, sokkal fontosabb része az élethez kapcsolódik. Azokra a dolgokra világít rá, amiket még nem tettünk meg. „Vele haragban váltam el, pedig szeretem; arra a hegyre még nem másztam fel, pedig gyerekkori álmom; még nem olvastam azt a könyvet, és nem is ejtőernyőztem.” Kicsi és nagy feladatok hosszú listájával szembesülünk ilyenkor. De ez a lista enyhítheti a félelmet, az életet pedig teljessé teheti. Hiszen, ha mindent megtettünk, amit akartunk, mindent, ami a bakancslistánkon áll, akkor bármi történhet. Nyugodt lelkiismerettel maradhatunk vagy távozhatunk. A nyugodt lelkiismeret biztonsága pedig ahhoz a boldogsághoz vezet, amit e rövid tárcasorban tárgynélküli szerelemnek neveztem el.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.