

Szükségem van néha emberszabású meccsekre, ha azt akarom, hogy visszatérjen a fociba vetett, rég elveszettnek vélt hitem. Mármint abba a fociba, amibe kölyökkoromban, a lövétei utcabajnokság drukkereként, például a Kardé–Szénporos meccset nézve halálosan beleszerettem.
Ha jól emlékszem, az 1982-es spanyolországi vb után történt, hogy az FC Barcelona ötmillió fontot fizetett Maradonáért. A tranzakció után a Vatikán fontosnak érezte sajtóközleményben tiltakozni az ember áruvá silányítása ellen. Ha hiszünk abban, hogy a Vatikán a Szentlélek külképviselete, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Jóisten szólalt meg 39 évvel ezelőtt. Figyeltünk-e akkor a Jóistenre? Természetesen nem. Ha figyeltünk volna, akkor nem fizetnénk százmillió eurókat a poszthumán rabszolgapiacon egy-egy focistának becézett „földönkívüli” reklámhordozóért.
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja”
– írta sok-sok évvel ezelőtt az alföldi Petőfi. Mit nekem NHL, vagy NBA vagy a topcsapatok által létrehozni kívánt Szuperliga?! A Bajnokok Ligájából is csak a csoportkört figyelem, amikor egy-egy kiscsapat (a mindenkori „FC Szénporos”) megmagyarázhatatlan módon bravúros döntetlent ér el eurómilliárdokból működtetett pénznyelő gépek ellen. Az egyenes kiesési szakasz már nem érdekel, hiszen a topcsapatok közül bárki is legyen a végső győztes, lelket nem igazán látok bennük. Megengedem: néha lehetne csodálni őket a játékukért, de szeretni őket… – nos, ez nekem egyáltalán nem megy.
„Megmagyarázhatatlan módon” – mondottam az imént. És tényleg: szerencsére látni még manapság is emberfocit. Amikor egy-egy kiscsapat teljesítményére nincs magyarázat. „Felszívták magukat”; „meg akarták mutatni országnak-világnak” – szoktuk ismételgetni ilyenkor a közhelyeket, racionálisan próbálván megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. „Ihletetten fociztak” – néha ez is elhangzik, anélkül persze, hogy tudnánk, mi is az az ihlet. És itt álljunk is meg egy szóra, akarom mondani: olvassuk újra Orbán Ottó A múzsa csókja című csodaszép versét Az éjnek rémjáró szaka című posztumusz kötetéből:
„A ritka kegyelmi pillanatban,
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény
Dereng föl az idegdúcok tövén,
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,
De máris csalogat és csábít és játszik velem,
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,
Kimondható, leírható, fölfogható,
De él bennem egy indián nyomolvasó,
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát
Árkon, bokron, bozóton át,
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül
Kilép egy medve és megöl,
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,
A nyakam szegem egy sáros gödörben;
És lidércnyomásba fordul az álom,
Mert megvan, itt van, és mégsem találom.
A fogam vacog, az ajkam remeg,
Hajnali fél ötkor fölébredek –
Egy verssor libeg a nyelvemen,
Amit ki tudja, ki sugallt nekem,
És amin ronthatok, javíthatok,
Amíg élek s meg nem halok.”
Nyilván, Orbán Ottó a vers születésének rejtélyes módjáról akart valamit eldadogni ebben a versben. És az is nyilvánvaló, hogy egy felfoghatatlan teljesítményt produkáló kis(foci)csapat nem álomkórosan lép pályára, hanem például szigorú taktikai utasításokkal kitömve. És még sincs magyarázat, mondjuk, a dánok teljesítményére a FIFA-világranglista első helyét egy ideje hitbizományként birtokló belgák ellen. Lehetne azt mondani, hogy a dánok azon a meccsen Christian Eriksenért játszottak. Meg amúgy is otthon voltak, Koppenhágában. Bármit lehet mondani, de a dánok belgák elleni első félidejére egész egyszerűen nincs magyarázat! Aztán kikaptak, persze. De kit érdekel? (Igazán nem akarom agyonterhelni a kedves Olvasót versekkel, de hadd legyek most mégis egy kicsit Füst Milán-osan patetikus:
„S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
[…]
S a feje körül tompa derengés.”
És a magyarok teljesítményére sincs magyarázat az aktuális világbajnok franciák ellen. Hőség? Hazai pálya? Aztán csak döntetlen lett, persze. De kit érdekel? A Németország elleni 2–2-ről nem is beszélve! Münchenben! Hogy továbbjutás ért volna egy esetleges győzelem? Kit érdekel? Láttam már „szebb” (értsd: profibb) focimeccseket, nem is egyet, csak már nem emlékszem rájuk. Ez a 2-2 viszont el fog kísérni a sírig. Schäfer András csorgó könnyeivel együtt.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.