Ez egy kicsit furcsa szöveg lesz. Ez van, a nyár heves, olvad az agy, olajosodnak a gondolatok, homályosodik a szem, de így talán többet lát. (Megmondtam, hogy furi lesz!)
A hiányról akarok pár mondatot írni, s már az elején leszögezem, hogy úgy gondolom, ez egy kulcsfontosságú teológiai, vallási fogalom. A hiány az, amikor valami vagy valaki, aki ott kellene legyen, nincs ott, ahol kellene legyen. Talán a gyászban érezzük nagyon intenzíven, amikor elevenen érezzük az elvesztett személy jelenlétét, látjuk az arcát, halljuk a hangját, jön, hogy elővegyük a telefont, és felhívjuk, de aztán belénk hasít a felismerés: nincs, akit felhívni. A halott ember elveszti a testét, de új tulajdonságot szerez: hiányzóvá válik. A hiány ugyanis – ismétlem – épp azt jelenti, hogy valami vagy valaki, aki ott kellene legyen, nincs ott, ahol kellene legyen. Létezését nem vesztette el, csak nincs ott.
Mondok egy szemléltetőbb példát! Képzeld el, hogy éjjel arra ébredsz, hogy szörnyen kell pisilni. Támolyogva, félálomban kikelsz az ágyból, indulnál is, de hirtelen elszédülsz. Tested ösztönösen kap egy stabil tárgy után, ami pont ott kellene legyen, hogy belekapaszkodj, de nincs ott. Lehet, elszámoltad a lépést, s az ágy oldalától eltávolodtál, vagy a széket, amelynek támlája kezed ügyében kellene legyen, a nap folyamán elmozdítottad. A kezed tudja, hogy hová kellene nyúljon, de a biztos pont nincs ott. Elterülsz, mint egy béka, vagy olyan sztepptáncot jársz, hogy Fred Astaire megirigyelhetné. Érted: ott kellene legyen, de nincs ott. Ez a hiány. A levágott végtag, ami viszket és fáj, de nem lehet megvakarni, mert nincs ott.
Rácz Norbert Zsolt | A tenger (és) a hit végtelenje
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Azt hiszem, hogy életünk során, a megtapasztalt, a megvalósuló dolgok mellett, ugyanúgy hozzánk tartozik az is, amit hiányként élünk meg. Talán az első tapasztalás a születéssel kezdődik, amikor a biztonságot nyújtó anyatest egyszer csak már nincs ott. Vagy az a „pillanat”, amikor a fiatal rádöbben arra, hogy felnőtté vált. Egyik pillanatban még gyermek, akinek biztonságot nyújtó otthona van, ahol kedvére hisztizhet, mert neki szabad, a következőben felnőtt, aki meglátogathatja a szülőket, sőt ott is lakhat, de az önfeledt hisztinek már nincs helye.
Sőt, egész világtapasztalásunknak az egyik legfőbb sajátossága egyfajta egzisztenciális hiányérzet, valami, ami elmozdult, ami nincs a helyén. Izgalmasan írja le ezt az érzést a Biblia, pont az elején: az ember eszik a tiltott gyümölcsből, önnön létének tudatára ébred, s ezzel elveszíti otthonát, az Édent. Arca verítékével öntözi a földet, fájdalomban szüli gyermekét, folytonos keresésre ítéltetett. A Paradicsom, ami egyik pillanatban még ott volt, hirtelen már nem lesz ott. Az ősboldogság helyét átveszi az őshiány.
Az alkotókat úgy szokták sokszor ábrázolni, mint akik túlcsordulnak valami titokzatos löttyel, amit tehetségnek nevezünk, s ami kiárad. Most viszont azt gondolom, hogy ellenkezőleg, a hiány-szülte kínjukban, amit elevenebben éreznek, nyüszítve kaparnak ki magukból valamennyit, hogy azzal töltsék be az űrt, ami bennünk tátong. Betapasztani az őshiányt, megérteni, fényt deríteni oda, ahol sötétség van, azaz álmos szemmel felkapcsolni a villanyt, s megtalálni a szék támláját, az ágy peremét, hogy ne kelljen szédülve zuhanjunk.
S ugyanez áll a vallásos tapasztalattal is. A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá. Mintha a véges ember úgy lenne megteremtve, hogy végtelen Isten-űrt hordozzon magában. Egy betömhetetlen fekete lyukat, ami kétségtelenül ott tátong, ott követeli a maga számára, hogy észrevegyük, de hiába kapálózunk, kaparunk, nyüszítünk, befedni nem tudjuk. Ez a befedhetetlenség viszont pont arra ösztönöz, hogy belemerüljünk, keressük, számoljunk vele. S tesszük is, szimbólumokkal, metaforákkal, képekkel, zenével, történetekkel, dühvel és örömmel.
Nem, nem készülök karrierváltásra, sőt még a hitem sem fogyott el! Ellenkezőleg, erősödött, mert bár nincs kapaszkodó, mankó, karfa, széktámla, de van bizonyosság, hogy ott van, csak nem pont ott, ahol keresem. Nyomok vannak, vákuumbuborékok, szorongások, sötétségek és bizonyosságok. Vallás van és Isten van. Igazi, jelenlevő és hiányzó egyszerre.
