Ez megint személyes lesz, s egy kicsit hosszú. Igazság szerint nem vagyok az a vallásos fajta. Mindig megvetettem a kényeskedő, túlvallásos viselkedést, s most is, amikor látom az önjelölt spirituálisok „nyugalmát” és „derűjét”, csendes, bölcsességosztó modorát, elkap valami zsigeri harag, mert a szép és összeszedett kirakat mögött hamisságot, képmutatást és lenézést látok. Gőgöt, hogy ő bizony mennyivel több, mint mások. Pfuj! Mégis pap lettem, mert világéletemben vonzódtam egy olyan nehezen megfogalmazható feszültségéhez a létnek, amit mindig is ott éreztem a dolgok mélyén. A megannyi miért, a felém és bennem megfogalmazódó kérdések azt súgták nekem, hogy ez a bizonytalanság nem köd, ami rázuhan az emberre, hanem egy tölcsér, ami hívogat, hogy merülj el benne, mert odabenn válaszok, tudás, értelem vár. Olyan, mint, amit Szilágyi Domokos fogalmaz meg a Próféta című versében: rádiumrög, ami belülről mar. Kiműteni nem lehet, lüktet, vonz és öl.
Kezdetben a tölcsér azt a választ dobta zsenge elmém számára, hogy válaszaimat a közösségben találom meg. Neki is láttam tizen-, huszonannyi évesen közösségeket építeni, működtetni. Csoportokat, ahol mindenki önmaga lehet, ahol a személyközi térben kibontakozik valami többlet. Közösségeket, ahol aztán virágzik a kultúra, zsong a tettvágy, ébred a segíteni akarás. Persze ebben az időben a rítusról szóló fogalmaim is e köré csoportosultak. Jó zene, minőségi rizsa, gyertyák, zsongás, élmény.
Sajnos aztán rájöttem, hogy ez a nagy közösségszervezés önmagában felszínes, gyökértelen, alaptalan. Közösségeim olyanok voltak, mint az istentiszteleteim: pillanatnyi szappanbuborékok, amikor túl hamar és nevetségesen könnyen semmivé váltak. Alapot, kitinpáncélt kell építeni a közösségek köré, hogy ne szűnjenek meg olyan hamar – mondtam. De hol? Miből lehet kitinpáncélt nevelni?
Rácz Norbert Zsolt | Ünnepek íze. Jön a dinnyeszezon!
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
Hát eszmékből, elvekből, végső soron szavakból, amik rendszerré épülnek, s tudást szülnek – válaszoltam huszon-, harmincannyi évesen. Neki is feküdtem nagy hévvel életem egyik nagy szerelmének, a tudománynak. Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok. Az elme ragyogó megnyilvánulásai, pazar kísérletei, hogy a ráció szabályai szerint megzabolázzák a lét összevisszaságát. Csodálatos volt – meg kell adni –, de alaptalan. Amint túl mélyre vagy túl magasra merültek, vagy szökkentek hirtelen dadogássá, bizonytalansággá, nevetségesen könnyű mondatokká váltak. Mihez kezdjen egy vallásos igazságot kereső ember egy olyan végdefinícióval, hogy az Isten a létet megalapozó valóság? Transzcendentális alap? Vajúdnak a hegyek és születnek egerek, mondtam. Nem, ez így semmihez sem vezet. Nem adtam fel, mert túlságosan is szeretem, de be kellett látnom, hogy a racionálisan megkomponált rendszerek nem írják le a valóságot, mert azt mindig az önmaguk számára felállított axiómarendszerbe kívánják beszűkíteni. Ami nem fér bele abba, azt vagy meg kell magyarázni, vagy el kell hallgattatni. Pont úgy, mint a mai tudományos forradalom küzdelmeiben.
Persze rítusaim is ilyenek voltak. Liturgiává silányult a kifejeződés. Megérteni, logikussá tenni mindazt, amit vallásos szándékkal teszünk. Átlátni, kristályossá tenni a cselekedetet. Gyönyörű, csak éppen száraz, értelmetlen és emészthetetlen lett.
Az utóbbi időben harminc-, negyvenévesen másfelé vezet hajóm. Sokkal jobban érdekelnek a vallásos lét szimbólumai, metaforái, jelképei. Elengedtem a megértés és logika mankóját. Most a létet úgy képzelem el, mint a lebegést a tengeren. Úszol egy felismerhetetlen mélység fölött. Alattad ott a titok, ami félelemmel tölt el, hiszen a mélyből bármikor előtörhet egy szunnyadó leviatán, ami lenyel. Fölötted egy elképzelhetetlen magasság, ami teljességgel közönyös veled. Te pedig úszol egy vékony hártyán fent és lent között. Néha a mélység pajkosan arcul vág egy hullámfricskával, a magasság magába szippant egy pillanatra, te meg csak úszol a dolgok és nemdolgok felszínén. S amikor megszólalsz, akkor minderről képekben beszélsz, s a képeket nem akarod megmagyarázni, mint egy elfuserált magyartanár, hanem hagyod, hogy hassanak és működjenek. Rítusaim is ilyenekké váltak. Önjárókká, tengeri lebegésekké, elengedettséggé.
S azt hiszem van egy további szint is, amit még nem ismerek, de sejtek. Egy olyan, amikor a metaforák és szimbólumok és jelképek egy rendszeren túli rendszerré nőnek. Kimondhatatlan, de mégis teljességgel érthető rendszerré, amit az ember, ha ki akar fejezni, úgy jár, mint az Ószövetség prófétái: nyögdécsel és dadog. De sajnos erről még sokat nem tudok…
