2023. augusztus 19., 04:13
A napokban az Énekek éneke nevű szöveggel bíbelődtem. Ez egy bibliai, ószövetségi könyv, ami meglepő módon – érdekes témája ellenére – bekerült a Szentírás kánonjába. A szöveg lényegében egy vagy több szerelmes vers, két főszereplője van, a férfi és a nő, akik vágyakoznak egymás iránt. Hát – hogy is mondjam – nem hiányzik innen semmi, aminek ott kell lennie egy ilyen helyzetben. Sőt, ha jól „megolvassuk”, korunk prüdériája valószínűleg a nem kegyes szövegek halmazába száműzné, olyanok közé, amelyeknek a témája túlságosan szexuális. Amint mondtam, a szöveg középpontjában a vágy áll. A szerelmesek vágyakoznak egymás iránt, kívánják a másikat, s vágyuk arra ösztönzi őket, hogy leírják a kedves szépségét, végigéljék a találkozás gyönyörét. Szereplőink szomjasok, nagyon kívánják egymást, várt találkozásuk beteljesülést ígér. E szöveg tocsog az erotikától. Buja és mézes, édes és lágy, mint egy izraeli nap, mint a mediterrán bor vagy a füge. Nincs itt kertelés, szépítés, csak gyönyörűen, mesterien formált képek, metaforák, önmagukon túlmutató, s ettől sejtelmessé édesedő gondolatok.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába. A keresztény értelmezők egyebet sem tettek, átformálták a gondolatsort, Krisztusra és menyasszonyára, az egyházra. Na, ez volt a bajom. Úgy gondoltam, hogy ez szépítés, púderezése a szövegnek, hogy ráncos és vékonyszájú vénasszonyok ne emelgessék meglepetten ceruzával kihúzott szemöldökeiket, s hogy kényeskedő papbácsik tudják finnyás ajkaikra venni a szöveget. Úgy gondoltam, hogy ez is példája annak, amikor valamit, ami egyértelmű (egy erotikus szerelmes vers) addig csépeljük, amíg valami kegyes maszlaggá válik. Azt mondtam, jó, hogy bennmaradt a kánonban, mert úgy működik, mint egy szép nagy fricska a finomkodó pojácák felé. Kimond dolgokat, húsízűvé, forróvá, szenvedélyessé teszi a sokszor márványba merevedő egyházi ábrázatot. Még a születés sem finnyásoknak való. Vérrel, fájdalommal, testnedvekkel jár, s hiába próbáljuk parfümözni, a valóság az, hogy mind, akik élünk sírva csúsztunk ki édesanyánk fájdalmas nyögései közepette a testéből. Mit kell ezt szépíteni, cicomázni? S ugyanígy, mi a fenének kell a szerelmet és a vágyat átsminkelni valami kegyes mittomén mivé?
De tévedtem! A szöveggel nincs semmi baj, sőt az értelmezés is rendben van. Legyen ez a kapcsolat Isten és a nép, Krisztus és az egyház viszonya, sőt legyen az Úr és az egyén viszonya, nem sminkelés ez, hanem egy olyan dimenziója a vallásosságnak, amiről ritkán prédikálnak selymes ízlésű papok. Ez a vágy, az erotika, amikor a szellem tüze belesercen az erekbe, belekbe, szervekbe, s lángra lobbantja az embert. Vágyakozni a találkozásra, leírni, elképzelni a részleteit, amint a másik tekintete végigsimogatja a bőrt, és a gyönyört, amely magasabb oktánszámmal égővé teszi az életet.
Rácz Norbert Zsolt | A hiány természete
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
Na, ez kérem egy igazi imádság! Forró és szenvedélyes, nem hideg és kimért, távolságtartó és magyarázó, hanem lihegő és izzadt és vágyban lángoló. Ez a mélyen vallásos ember közeledése Istenéhez, akinek látványa, közelsége, jelenléte átmelegíti, felolvasztja és izzóvá teszi.
Nyár van, forrón izzó, vággyal terhes, levegőért kapkodó nyár. A vágy időszaka, az erotika kora. Keressük, szeressük mézédességét. Vágyakozzunk, énekeljük ki örömünket, s közben engedjük, hogy ez az érosz áthasson, izzóvá tegyen, érzékeny és tűzben égő idegszállá formáljon. S ha megtaláltuk ezt a magasforrását az életnek, akkor – ha jut még a gondolatnak hely – egy pillanatra bár gondoljunk arra, hogy milyen jó lenne ilyen vággyal imádkozni néha.
