2021. január 17., 09:47
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
– A humorérzéked honnan származik?
– Bajom volt fiatalon az önértékelésemmel. Nem voltam a legerősebb, legdaliásabb, így nekem is kellett valami különcség, amivel más voltam és mégis el tudtam fogadtatni magamat. Állítólag tudtam jópofaságokat mondani vagy vicces megjegyzéseket tenni. Aztán a színjátszó csoportban, tizedikes koromban, már kellett csajozni, ugye, és ezzel tudtam kitűnni, megmutatni, hogy énrám is lehet figyelni. Ez valami szükségletből született, hogy engem is szeressenek, engem is fogadjanak el, rám is figyeljenek. Ezek az alapvető programok működtetik az embert tulajdonképpen, mindenki valamire be van hangolva, és mindenki érvényesülni szeretne valamilyen szinten. Nekem a humor jött be.
– Aztán nemcsak a csajozás sikerült, de családot is alapítottál. A humort mégsem tetted félre, sőt újabban tárcákat is írsz.
Kozma Attila | Szirupos emlékezés
Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán.
– Az ember egy idő után bevonzza ezeket a szerepeket, ezeket a szerepköröket. Ami motivál ezekben a humoros szerepformálásokban vagy írásokban, az, hogy igyekszem megtalálni azt a hiányt, azt a lelki sérülést, ami valójában nagyon mélyről mozgatja ezeket a figurákat. Valójában a viccek mögött is negatív érzések vannak legtöbbször, amiket próbálsz kijátszani. Az írások is sokszor a keserűségből jönnek, csak nem a megszokott módon fejezed ki a nemtetszésedet, például acsarogva, hanem kicsit felülről nézve a dolgokat...
– Voltál szabadúszó és alkalmazott. Mi a különbség a két létmód között? Miért mentél vissza a kőszínházba?
– Tizenegy évet voltam szabadúszó, de az a vágy, hogy független legyél, szerintem összefügg egy kicsit az életkorral is, amikor úgy érzed, hogy megállíthatatlanul erős vagy. Akkoriban én úgy gondoltam, hogy nekem több jár, mint amit kaptam. Az Open Stage-programot nem is tudtam volna működtetni, ha teljes szerződéssel dolgoztam volna egy színháznál. A Lung László Zsolttal közösen készített magánprodukciónk valósággal dübörgött. Ezt az időszakot megéltük, és nagyon jó volt.
2007 és 2018 között voltam szabadúszó, és sok mindent megéltem. Aztán úgy döntöttem ezelőtt két évvel, hogy inkább visszajövök, mert már az Open Stage sem működött, és nem akartam azt, hogy hányódjak tovább. Az érdekes az volt, hogy amikor visszamentem a színházhoz és szerepeket kaptam, már sokkal jobban kezdtem értékelni a helyzetet, mint azelőtt. Emellett itthon akartam lenni a gyerekeimmel, részt akartam venni a nevelésükben, ott akartam lenni minden éjszaka, amikor felsírnak. Ennek a döntésnek most nagyon örülök. Mert ha engem márciusban szabadúszóként ért volna utol ez az egész járványos mizéria, akkor egyszerűen felkopott volna az állunk. Nem tudom, egyáltalán mit csinálnak a szabadúszók, valaki segít-e nekik...
– Amikor szabadúszó voltál, milyen nehézségeid voltak?
– Az egyik legnagyobb bánatom mindig is a filmezés lehetőségének hiánya volt az erdélyi placcon. Mert nálunk tulajdonképpen nincs filmgyártás, ami minden más országban a színészek egyik megélhetőségi lehetősége, ugyanakkor kiegészítő munkája. Nem tudsz kiemelkedni, mert nem adnak lehetőségeket sem a budapesti, sem a bukaresti filmgyártásban. Az erdélyi színész ilyen szempontból árva. Sehová nem tartozunk, és úgy is kezelnek minket minden tekintetben.
– Térjünk vissza még a humorérzékre! Hogyan lehetne segíteni ezen a humor nélküli világon? A mai ember mindent komolyan vesz, nem tud elvonatkoztatni...
– Szerintem egyrészt a műveletlenség és a butaság miatt alakult ki ez. Másrészt az a baj, hogy a tévé jelenti számukra egyeduralkodó módon a művelődést. Az embereknek lassan már minden unalmas, a gondolkodás pedig luxus, amihez kellemetlen érzés társul. Az ingerküszöb egyre magasabb, és most már nem elég finoman szellemeskedni, hanem sokkal brutálisabb eszközökhöz kell nyúlni, hogy egyáltalán észrevegyenek. Hol vagyunk attól, hogy egymásnak csak jó történeteket mondjunk? A gyermekeknek pedig nagyon fontos, hogy mit adunk át. Döntenünk kell tehát, hogy milyen jövőt akarunk.
KOZMA ATTILA Kovásznán született 1977-ben, 2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatán. 2000–2008 között a Csíki Játékszín színésze, 2008 őszétől szabadúszó. 2002-től tagja az Open Stage humortársulatnak. 2018-tól ismét a Csíki Játékszín színésze. Filmszerepek: Macerás ügyek (r. Hajdú Szabolcs, 2000), Ébrenjárók (r. Miklauzic Bence, 2001).
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
