Acsai Roland: A későn érő költő ‒ Vajda János lírájáról

Vajda János (1827–1897) új Petőfiként indult, de Arany Jánossal és a kritikus Gyulai Pállal nem találja a hangot. Szerencséjére végigéli a századot, és a századvég fiatal alkotói meglátják benne elődjüket, így a modern költészet előfutára lesz. De valóban így volt-e, és mekkora ma a művészi értéke? És egyáltalán: lehet-e még újat mondani Vajda János költészetéről? Az alábbiakban ezt próbálom meg.

Vajda a hagyományos formák-tartalmak jegyében indult, és kedvenc versformája ennek megfelelően az ütemhangsúlyos, felező nyolcas lett ‒ valamint ennek trochaikus formája ‒, és nagyjából egész életében ez is maradt, bár később egyre inkább elmozdult a modernebb hangzású jambikus sorok felé. Ebből az első időszakból a Virrasztók című hazafias verse tarthat igényt figyelmünkre, ez is főként azért, mert Petőfi Sándor özvegye, a költőként is működő Szendrey Júlia versben reagált rá A „virrasztók”-hoz címmel 1858-ban. Szendrey pontosan átvette Vajda versének formáját és rímképletét. Szerintem Vajda nem örült a válasznak, mert Szendrey kijavítja őt: azt írja, hogy a mulatozókat sem kell lenézni, hisz nem tudhatjuk, előtte mennyit szenvedtek a hazáért. Ezzel Szendrey a saját társadalmi és családi helyzetére is utalhatott.

Az első korszakból érdekes még Vajda 1854-ben írt Toldi-szerű, felező tizenkettesekben zengő költői eposza, a Béla királyfi. Ez a vers már nagyon közel állhatott ahhoz, hogy Gyulai Pálnak és körének tetsszen. Hogy mégsem így lett, annak a mű kissé hiteltelen dramaturgiai megoldásai, valamint ügyetlenkedései, ízléshibái lehettek okai. Költészetünkben alapvető poétikai törvény, hogy hímrímre csak nőrím felelhet, és megfordítva. Ez időmértékes versben a kötött szótaghosszok miatt nem is történhet másképp. Bár e törvény áthágására Aranynál és Petőfinél is találunk néha példát ‒ kizárólag ütemhangsúlyos versekben ‒, Vajdánál nagyon gyakori. Például a Székesfehérvárott című versében az „aholott” a „leviharzott”-ra rímel, a Béla királyfiban pedig az „annál” a „halál”-ra.

A Béla királyfi azért fontos mű számomra, mert megmutatta, hogy Vajda milyen kevésszer használ ütemkezdéskor egytagú szavakat, és főleg a vagy az névelőt. A verstan egyik állítólagos szabálya, hogy ütemkezdetkor hangsúlyos szavakkal illik indítani, mert ha nem így történik, akkor ez, ha nem is hiba, de költői licencia. Ezzel a nézettel nem értek egyet, hiszen Arany, de főleg Petőfi is számtalanszor használ a névelőt ütemindításkor. A náluk régebben írt Kisfaludy Sándor és Gyöngyösi István meg még többször, tehát már csak a hagyományok alapján is el kellene fogadni az a-s indítást. De Vajda János alig használ ilyen névelőt a sorkezdeteiben, vagyis azt mondhatnánk, hogy született ütemhangsúlyos verselő. Viszonyításképpen annyit mondanék, hogy míg a János vitéz első öt versszaka három sor esetében kezdődik „A”-val, és további kettő ugyanannyira hangsúlytalan „De”-vel, addig a Béla királyfi első öt versszakában mindössze egy sor esetében találkozunk „A” névelős, hangsúlytalan indítással és egy hangsúlytalannak vehető „És”-es kezdettel. De ami jó ütemhangsúlyos verselővé tette, a jambusvers írásában akadályozhatta, hiszen a jambusnak épp a lényege, hogy a sorkezdetnek hangsúlytalannak kell lennie. Az 1876-ban írott Húsz év múlva című jambikus versének tizenhat sora közül hét kezdődik rövid szótaggal, és kilenc hosszúval. Egytagú, hangsúlytalan szóval pedig csak mindössze csak három: „nem”, „de”, „A”.

Vajda költészetének első majdnem harminc (!) évében ‒ tehát 1846-tól 1875-ig ‒ számomra alig történik valami említésre méltó. E versek többsége formailag gyengén kivitelezett, és a népiesség nem túl szerencsés továbbvitele. A trochaikusan is értelmezhető Sirámok című vers esetében például már időmértékes sorokban is rímeltet nőrímet hímrímre: „lehellet”-„faleveleket”. A versek egy része érdektelenségbe fullad az ilyen sorokkal: „Oh, szépséges szép kedvesem, / Már igazán nem is tudom, / Mim vagy te énnekem? / Galambom, szentem, angyalom?” (Csapongás) Nem tetszik az „oszt” szó visszatérő használata sem az aztán helyett. A Memento moriban egyenesen rossz rímeket használ: „panasz”-„meghalsz”, „virradsz”-„meghalsz” etc. A Gyilkos című költeménye viszont azért érdekes, mert bár itt is nőrímet rímeltet hímrímre egy jambikus versben, egy líránkban szokatlan megoldással mégis alátámasztja ezt verstanilag: azzal, hogy a két sor szótagszámát megváltoztatja. A páratlan szótagszámú kilences rímel a páros szótagszámú nyolcas sorra. Ettől nem lesz szebb a rím, de technikailag rendben van. 

Ezt követi Vajda második korszaka, amiben megtörténik egy szinte megjósolhatatlan, ugrásszerű fejlődés. Mintha nem ugyanaz az ember írta volna az 1875-től született verseket. Ettől kezdve minden verse formai és tartalmi tekintetben is remeknek mondható. Innen lehet igazán szeretni Vajda költészetét. E korszak indító verse pedig a bőven kanonizált A vaáli erdőben című mű. Költőnk esetében tehát az irodalomtörténetünk legkésőbb érő alkotójáról beszélhetünk. A Végtelen című, drámai jambusokban írott versében bukkan fel először az a filozófiai gondolat, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy rettegés a felfoghatatlan végtelentől, mind térbeli, mind időbeli értelemben, és hogy erre a rettegésre egyedüli gyógyír az, ha a természettudományos világkép helyett a vallásosban hiszünk. Ha filozófia van Vajda költészetében, akkor az ennek a gondolatnak különféle megközelítése. Vajda világképéről sokat elmond, hogy egyik kedvenc szava a féreg, és legtöbbször az emberre érti. Ettől az évtől kezdve Vajda már nagyon pontos, dallamos jambusokat ír, olyanokat, amilyeneket Reviczky Gyula vagy Komjáthy. Innen következnek az ismert, nagy művei: Húsz év múlva, Az üstökös, Nádas tavon, Harminc év után… Ezeknél a soroknál dallamosabb, jambikusan pontosabb nem is kell: „Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten!”, Mi rejlik ott, a föld alatt?”, „Oh, add, uram, hogy így legyen”. A sorokat a Nyári éjjel című, 1893-ban írt verséből vettem, és mindegyikük teljesen tiszta jambus, még pótlábat sem használ bennük. Jómagam ezt az irányt a Reviczky-iskolával kötöm össze. Eddig is sejtettem, hogy Reviczkynek nagyobb az irodalomtörténeti szerepe, mint gondolják, de Vajda esete még jobban megerősített ebben. Van Vajdának egy 1877-es verses regénye, a Találkozások. Nyolcsoros versszakának első négy sora azokból a kilenc-nyolc szótagos, jambikus sorkapcsolatokból áll, amiket Reviczky tett népszerűvé. Reviczky e jambikus periódusokkal már 1874-től dolgozik, így az 1877-ben írt verses regényre bőven hathatott. Olyan sok rossz rímét idéztem Vajdának, hogy mindenképp meg kell mutatnom a legszebbet, legérdekesebbet is A legszebbnek című versből: „platán”-„Notredame”.

Érdekes megemlíteni, hogy van Reviczkynek egy verse, a Segélyezett költő, ami arról szól, hogy az újságban Reviczky arról olvas, hogy az állam segélyben részesít egy költőt, de a vers nem nevezi meg az illetőt, illetve sehol sincs nyoma, hogy kiről szólhat a mű. Komlós Aladár kiváló Vajda-monográfiájában (Komlós Aladár: Vajda János) bukkantam arra a tényre, hogy Vajda éppen abban az évben kapott segélyt az országtól, amelyikben a vers született, és erről a lapok is hírt adtak. Vagyis Reviczky versének „hőse” csakis Vajda János lehetett. A későbbi Reviczky-kiadásokban esetleg fel lehetne tüntetni ezt a tényt.  

Összefoglalva elmondható, hogy az irodalomtörténeti közhiedelemmel ellentétben Vajda nem volt újító, és amit az irodalomba 1875-től behozott, azt a nála fiatalabb generációtól vehette át. A sokszor igazságtalanul rossz színben feltüntetett Gyulai Pál ‒ aki egyébként maga is jó költő volt ‒ azért nem díjazta Vajdát első alkotói évtizedeiben, mert az akkori versei tényleg néhol hibásak voltak, és nem azért, mert annyira nagyon modernnek látta volna. Aztán megtörtént az a bizonyos, ugrásszerű fejlődés… Vajdát tehát igenis érdemes elővenni és olvasni, nagyon sok jó verse van ‒ de főleg az 1875 után írt művei között.