Turcza Hunor: Táj 1.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és – az esetek többségében – a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak. A Sötéttiszta verseinek jelentős része kódolt, allegorikus, nemritkán megfeszített értelmezési munkát megkövetelő mű, mondataik az elsőtől az utolsó szótagig megfontoltak, kimunkáltak, gyakran tőmondatok, esetleg hiányos mondatok. Danyi korai költészetében gyakran nincs jelen világosan körülhatárolható lírai beszélő, vagy ha mégis, az egy jelképes történetbe ágyazódik be. A gazdag képzelőerővel megalkotott, ám minden sallangtól lecsupaszított, feszes mondatok Danyinál szükségszerűen vezetnek el a meglepő, váratlan képzettársításokhoz, amelyeket nemegyszer a nyelvi logika felszín alatt maradó, ám annál látványosabb ugrása eredményez. Ezek a képek a morbid, a groteszk határán is mozoghatnak, vagy egyszerűen csak hirtelen fordulattal felülírják a befogadói elvárás horizontját, esetenként akár egy misztikus-mitologikus világba emelve a verset.
Danyi második kötete, a Rigólesen következetesen viszi és gondolja tovább a Sötéttiszta versvilágát, nem véletlen, hogy a költőnő az 1988-as könyvben több olyan szöveget is elhelyezett, amely már az előzőben is megjelent. Ez a szerves kapcsolódás több szinten is tetten érhető: nyelvében és nyelvtanában, képalkotási technikájában, témáiban, hangnemében, megszólalási pozíciójában és módjában, valamint vizsgálódási fókuszában egyaránt érezhető a világos ív, amely a korábbi és későbbi verseket összeköti. Utóbbi kategóriát helyénvalónak érzem annak ellenére, hogy líráról beszélünk: Danyi precíz, sokszor szenvtelen vagy szenvtelennek tűnő versnarrációja nagyban idéz egy tudományos vizsgálódást, elemzést, tárgyilagos összegzést és dokumentálást valamely jelenség kapcsán. A Rigólesen új verseiben azonban megjelenik valami, helyesebben szólva valaki, aki a korai szövegek túlnyomó többségében a háttérben maradt, sőt olykor szinte nem is létezett. Itt ugyanis sokkal többször és erőteljesebben jelenik meg, körvonalazódik a személy, az egyéniség, legyen az akár a lírai beszélővel azonos vagy ritkábban a verstörténés harmadik személyű szereplője: a megszólaló objektív megközelítése időről időre személyes reflexiókkal, szubjektív szempontokkal egészül ki.
Danyi harmadik lírai kötete, az életében utolsó ilyen könyvként kiadott Palicsi versek kiteljesíti a Rigólesen azon tendenciáját, amelyben a hangvétel egyre személyesebbé válik; olyannyira, hogy ezek a szövegek szinte kivétel nélkül – a szó legnemesebb értelmében – intim megszólalásoknak, már-már naplóbejegyzéseknek vagy más esetben, ahogyan a kötet utolsó fejezetének címe konkrétan rá is mutat, leveleknek tekinthetők. Nem csak a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez cikluscím miatt indokolt ez a megállapítás, hiszen a további szövegeknek is konkrét címzettjei vannak (Ladányi István, Juhász Erzsébet és a sympósok, Mészöly Miklós), a versekben rendre felbukkannak az irodalmi elődökre való hivatkozások (Radnóti, Rilke, Goethe, Petőfi stb.), máskor pedig a legbizalmasabb emberi viszonyok megvallásáról olvashatunk, legyen szó szerelmes férfi és nő kapcsolatáról, valamely mély érzelmi megrendültség állapotáról vagy az emberi és a megmagyarázhatatlan isteni lényeg rejtélyes összefonódásáról.
Danyi lírájának állandó és meghatározó eleme a táj, amely a vizsgált költészet alakulási tendenciáinak megfelelően folyamatosan változik. A korai versek ilyenfajta képeinek jellegzetes példája a „maroknyi kékkel az örömért” felütése, amely érzékletes metonimikus tájfestéssel működik: „Felkelt a kék a hegygerinc mögött. A fűből kikelt a harmatos ösvény. Hallom hatalmas zúgását a szikláknak.” Hasonló képalkotással indul az egy vad szól kínjában („lekopott a kék a hegyek csúcsáról”), míg a karcolás üvegre című négysoros a kötet egyik legkiesebb tájképét rajzolja meg: „Hideg ég, valahol messze. / Szél, valahol fennakadt. / Két ág között hintázó / üvegdarab. Törik-e?” Ezzel rokonítható az északi lovas leírása: „Éggel befedett semmi, kemény anyag, mint vas, kő és jég”, míg a Dante bravúrosan plasztikus lezárása az idő dimenziójával téridővé alakítja a térképzetet: „Időből, időből hány bugyor? Üreget mar az út.”
A Rigólesen legszembeötlőbb váltása a környezetleírások szempontjából az, hogy a terek személyes reflexiókkal telnek meg, voltaképp ezzel teremtődnek igazán tájjá: hiszen mi más lenne a különbség a tér és a táj között, ha nem az a szubjektív szempont, amely összeköti ezt a teret és a benne élőt, az a reflexió, amely beazonosítható, viszonyulható élettel tölti meg, sőt, történetek és emlékek vidékévé változtatja. Ennek a váltásnak a mintaképe a kötet címadó szövegének expozíciója: „A szilvásból lassan egy szilvafa marad, / s ha megjövünk, mégis szilvásnak mondjuk, / s már trappolunk is a forró homokon”, miközben a lezárása Danyi legharmonikusabb, legidillikusabb kimerevített pillanatai közé tartozik: „Lapulunk a szilvásban, / földön szétgurult diók. / Lessük, nézzük a zsibongásban, / parittya nélkül, a rigót.”
Kevésbé derűs hangulatot fest ugyanakkor a Kis halott tájképek ciklus két darabja: „Szél kavarta lomb / a szikesből / elkerített udvaron. / Hazavezényelt, haza- / vezérelt lélek. / Gyámoltalan és sugárzó. / Elképzelt törzs, / köti a földhöz. / Kerítések emléknyomai. És: „Kivakult / júliusvégi koradélután / halálraszántan merülök alá / a homokban, céltalanul / kimeredve, mint a / gyümölcssújtotta fák”.
A Palicsi versek költeményeiben a táj ismét más módon jelenik meg: a 90-es évek háborúinak tragikus helyszíneként. Otthonként, amely a trauma hatására elemelkedik a Rigólesen tájaitól, helyszíneitől, és az eszmei térbe kerül – Illyéssel szólva: Haza, a magasban. Mindennél jobban mutat rá erre a jelenségre a Nosztalgia című vers felütése: „Honvágyam van, elvágyódom innen, / visszatérni vágyok egy országba, / melynek neve sincsen. // Én éltem ott! Az nem lehet, / hogy üresbe fut a képzelet, / s a hiányból teremt szigetet / magának. Hogy ébren álmodik!” Természetesen Danyi ezen szövegeiben is felbukkannak konkrét tájak, helyek, mint a szabadkai korzó, az érdi emlék kapcsán a beteg, boros, bús, lomha Bácska és települései vagy a Nemes Nagynak adresszált hosszú szabadversek ilyen jellegű utalásai, mindennél erőteljesebben fejezi ki azonban a fent taglalt jelenséget a Radnótit parafrazáló, Juhász Erzsinek és a mindenkori sympósoknak címzett Jajongj csak, halálraítélt! című antologikus vers néhány sora: „bizony-bizony / nem oldhatjuk fel minden ellenérzésünk // égig érő nevetésekkel s elcsavargásokkal / a tetthelyről, vagyis a helyszínről, / ami nem egyenlő a couleur locale-lal, / s nincs érzékünk a panaszkodáshoz, / ám nincs erőnk a leszámolásra sem…”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
