Marosvásárhelyen született 1925-ben, magyar anyanyelve mellett már gyerekkorában megtanult románul, németül és franciául. Édesapja révén székely, édesanyja által szász, nagyanyai ágon örmény felmenőkkel is rendelkezett, katolikus szellemben nevelték.
A Budapesti Műszaki Egyetemen (akkor még Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) kezdte el mérnöki tanulmányait, de a világháború és a hadifogság közbeszólt. A dél-németországi deportálását követően, három évnyi hányattatás után, 1946-ban politikai menekültként maradhatott Franciaországban. Párizsban pár éven belül az állampolgárság mellé orvosi diplomát is szerzett, 1949-ben többedmagával megalapította a magyar emigráns egyetemisták folyóiratát Ahogy lehet címmel. Hosszú időn át, 1954-től 1969-ig a jeruzsálemi, jerikói és betlehemi francia kórházakban, 1970-től Tuniszban praktizált mint sebészprofesszor, közben időszakosan Párizsban tanított. Ebben a földrajzi háromszögben élte le élete nagy részét, gondolatait, művészetét is ez keretezte. Nem véletlenül nevezték a sivatag és a tenger költőjének, versei mellett esszéiben, útleírásaiban, fotográfiáiban sem tudott elszakadni ettől a tájtól. Önéletírásában így vall erről: „Vajon hogyan ejthetett rabul azonnal e kietlen táj vibrálása engem, aki gyerekkoromtól a sűrű fenyvesekhez szoktam? Valahányszor hosszabb-rövidebb távollét után visszatértem e földre, ugyanazt a nyilvánvaló és mégis leírhatatlan fizikai gyönyört éltem meg e fakó színek, görbületek, síkok és redők fúgaszerű kompozíciója láttán... Szerelmese lettem ennek az országnak.”
Az ’50-es évekig magyarul írt, utána már csak franciául. Tizenhét könyvéből ez idáig négyet fordítottak le magyarra, ezekből kettő inkább válogatáskötet. Többek közt Tellér Gyula, Somlyó György, Lackfi János, Tóth Krisztina, Varga Mátyás, Szántó F. István, Koros-Fekete Sándor ültette át műveit magyarra.
Noha saját verseit anyanyelvére nem, másokét (Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Csoóri Sándor stb.) előszeretettel fordította franciára. Neki köszönhető Pilinszky életművének különösen pontos francia tolmácsolása is. A költészet, műfordítás, orvoslás mellett ismert volt fotóművészként is, felvételeihez szintén a sivatagot választotta modelljéül, fő témájául. Apollinaire-, Mallarmé- és Goncourt-díjas, a neves Gallimard Kiadó elismert szerzője, 2019-ben hunyt el Párizsban. Nevét egyaránt használják Gáspár Loránd és Lorand Gaspar formában, utóbbiként talán jobban és sajnos többen ismerik Franciaországban.
A nyelvváltás problematikája kapcsán Szegedy-Maszák Mihály jegyzi meg, hogy eleve ritka (bár Kunderát, Nabokovot, Beckettet is említhetjük kiváló ellenpéldaként) a nem anyanyelven írt remekmű, a jellemzőbb az, hogy „a kétnyelvűség csöndhöz vezethet”. Néhány lapszámmal korábban az Egyesült Államokban élő és alkotó Sohár Pált mutattuk be, róla írta Szőcs Géza, hogy „kötetében találunk angolul írt Sohár-verseket, amelyek eredetiben is meg fordításban is olvashatók (a fordító legtöbbször Kányádi Sándor); aztán olvashatunk angolul írt Sohár-verseket, amelyeket vélhetően a költő magyarított; továbbá magyarul született verset, amelyet ő maga fordított angolra; és nyilvánvalóan akad olyan vers is, amelyet kétszer írt meg, talán mindegy is, hogy először melyik nyelven”.
Gáspár Loránd nem ezt az utat választotta, számára az anyag negyedik halmazállapota a nyelv, amelyet erős vizualitás jellemez. Ugyanakkor nyelvváltása során sem távolodott el annyira anyanyelvétől, hogy ne lehetne viszonylag könnyedén visszafordítani a verseit. Olyan francia költővé sikerült válnia, akinek a franciasága alatt is az anyanyelve lüktet. Erről, valamint a tíz évig tartó fájdalmas folyamatról, ami alatt önként „állította át magát” teljesen a francia nyelvre, így vallott: „Észrevettem, hogy magyarul írva nem tudom magamat franciául rendesen kifejezni, amit franciául írtam, sohasem felelt meg annak, amit akartam. Éreztem, hogy számomra lehetetlen két nyelven írni, s mivel anyanyelvemmel nagyon erős a kötődésem, abból csak úgy tudok kilépni, ha valóban szakítok vele.”
Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, azt is megjegyzi, hogy francia barátai szerint az írásmódjában, képeiben mindig maradt valami idegen, valami nem francia.
Legelső könyve, egy aforizmakötet 1953-ban látott napvilágot Németországban Így szól a csend címmel, ezt követően már csak franciául publikált. Számos esszé, tanulmány, útleírás mellett (az orvosi és fotográfusi pályát nem számolva) a költészetben alkotta a legnagyobbat. Verskötetei közül kiemelkedik a Minden földek földje (magyarul 1981-ben jelent meg, Tellér Gyula átültetésében), egy rendkívül érdekes költészeti kísérlet, a közel-keleti zarándokút élményeit, a sivatagot és minden benne élőt-élettelent leíró, szándékoltan széttördelt hosszúvers. Egyszerre utazás térben, valamint a múlt és a jelen között, mely mégis inkább egyfajta lelki vándorlásról szól, az egyén és az emberiség átalakulásáról:
„ez a szegénység
ez a szomjúság
értelmetlen megengedhetetlen fényűzésnek tűnik
tér- és energiapazarlásnak
a rakéták világában
a beton-szemhéjakkal
elfalazott láthatárú városok világában”.
Szokatlan, különös lírai világ ez, melyben kívül-belül olyanná válik az ember, mint a végtelen sivatag, és végül a megérkezés, az otthonra találás is csak magában az örök vándorlásban valósulhat meg. Érdemes többször, többféle élethelyzetben átolvasni, minden alkalommal új oldalát engedi láttatni a szöveg.
„Hallgatsz.
Hallod amint az útdobogás
visszhangja visszahull.
Bomlik mint levegőtlen szárnyalás
mint zuhanás mely vonzáspontját elveszíti.
Se hang se ösvény se lábnyom.”
Az ezredfordulón két újabb kötet igyekezett a költő életművét szélesebb körben megismertetni a magyar olvasóközönséggel: a Lackfi János szerkesztette Az anyag negyedik halmazállapota című, míg a Somlyó György fordította Fénnyel írni című versválogatások, végül 2005-ben a kolozsvári Koinónia adta ki Boldog Arábia. És más útijegyzetek című könyvét Koros Fekete Sándor tolmácsolásában.
Sorait olvasva nem csupán magunkénak érezhetjük őt, azt érezteti velünk, mintha lélekben soha nem hagyta volna el szülőföldjét, az írásaiban vagy a fotóinak hátterében, valahol mélyen egy többször átfestett réteg mintha a számunkra is ismerős vidékeket rejtené:
„Bár egyetlen puha lágy szótagban
feloldhatnék minden aranyat durvaságot
e magam elől is elhallgatott tiszta búzát.
Ujjam hegyén mi elpereg – ”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
