2023. december 26., 09:00
Dr. Tóta Krisztián: Téli tópart
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Nemrég olvastam hasonló kérdéseket egy művészeti pályázat felhívásában, gondolatébresztésnek szánt bevezetőjében, s be kell látnom, ez az egyébként nem új felvetés megérintett. Alapvetően evidens, hogy visszajelzés nélkül semmilyen kommunikáció nem ér sokat. Sőt, a kommunikáció szó eredeti jelentése is magában foglalja a tényt, hogy az adat vagy információ az egyik ponttól egy másik pontig halad, azokat mintegy összeköti; csak az utóbbi időkben mintha sokan megelégednének azzal, hogy valami „ki lett kommunikálva”, és az már nem számítana, hogy az üzenet meg is érkezett-e, és megértésre talált-e.
A művész alkot, és ezt, mivel társas lény, meg is szeretné osztani másokkal, hogy visszajelzést kapjon és megbizonyosodjon arról: értékes volt-e az alkotása, hatott-e másokra, befogadásra került-e. A tanítások, a bölcsességek az idők kezdetétől fogva tovább öröklődtek, hogy a következő generációknak utat mutassanak. Persze nem mindig konzekvensen, sőt, a történelem sokszor bizonyítja, hogy a fejlődés, a tapasztalatokból való tanulás (vagy nem-tanulás) nem a pozitív irányba viszi előre az életet – az erőhatások kaotikus eredői tragédiákba torkollnak, fájdalmas veszteségeket okozva mindenkinek, változó intenzitással és súllyal.
Személyes életünkben is sokszor a kimenő információra figyelünk jobban, és a válaszra nem eléggé, vagy egyáltalán nem is figyelünk. Pedig sokszor ott van a válasz előttünk, látjuk, halljuk, de nem tudjuk befogadni. Csak a kimenő információkra fókuszálunk, miközben nem figyelünk annak befogadására. És ezzel sokat veszíthetünk; talán valamikor majd észrevesszük, hogy már egy ideje – vagyis már egy jó ideje – elhangzott, megtörtént, teljesült, megértésre talált a kiküldött jel, szignál, segélykérés vagy fontos adalék. Csak nem vettük észre… És nem figyeltünk a válaszra, ezért végleg elveszítettünk valamit. Vagy az üzenet mégsem ért célba, nem ment át, nem rezonált, nem talált befogadásra. Ilyen is van, még ha fájdalmas is elfogadni, vagy úgy érezzük, hogy nem is vagyunk rá képesek. És mégsem kell, hogy késő legyen, mert soha nincs túl későn. Ha bármit a helyére lehet tenni, elmondani, megosztani, megbocsátani, ahhoz sosincs későn. Ha nem is ugyanúgy, ugyanoda kerül a hiányzó darab, mint ahová kerülhetett volna adott esetben, ha a maga idejében történik, mégis a helyére kerülhet. Ha utólag is, haloványan, látszólag erőtlenül – de a Szentlélek erejével, megkérdőjelezhetetlenül.
Karácsonykor, az ünnep örömében, amikor a családtagok és a barátok lélekben közelebb kerülnek egymáshoz, amikor a hívő emberek vallásos emelkedettségükben felismerik egy új kezdet lehetőségét, mindannyian esélyt kapunk arra, hogy ezeket a célt nem ért üzeneteket vagy az ezekre adandó, elmulasztott válaszokat a helyükre tegyük, és a hitben megerősödve érezzük a hálát Jézus Ünnepén.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
