

Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Nemrég olvastam hasonló kérdéseket egy művészeti pályázat felhívásában, gondolatébresztésnek szánt bevezetőjében, s be kell látnom, ez az egyébként nem új felvetés megérintett. Alapvetően evidens, hogy visszajelzés nélkül semmilyen kommunikáció nem ér sokat. Sőt, a kommunikáció szó eredeti jelentése is magában foglalja a tényt, hogy az adat vagy információ az egyik ponttól egy másik pontig halad, azokat mintegy összeköti; csak az utóbbi időkben mintha sokan megelégednének azzal, hogy valami „ki lett kommunikálva”, és az már nem számítana, hogy az üzenet meg is érkezett-e, és megértésre talált-e.
A művész alkot, és ezt, mivel társas lény, meg is szeretné osztani másokkal, hogy visszajelzést kapjon és megbizonyosodjon arról: értékes volt-e az alkotása, hatott-e másokra, befogadásra került-e. A tanítások, a bölcsességek az idők kezdetétől fogva tovább öröklődtek, hogy a következő generációknak utat mutassanak. Persze nem mindig konzekvensen, sőt, a történelem sokszor bizonyítja, hogy a fejlődés, a tapasztalatokból való tanulás (vagy nem-tanulás) nem a pozitív irányba viszi előre az életet – az erőhatások kaotikus eredői tragédiákba torkollnak, fájdalmas veszteségeket okozva mindenkinek, változó intenzitással és súllyal.
Személyes életünkben is sokszor a kimenő információra figyelünk jobban, és a válaszra nem eléggé, vagy egyáltalán nem is figyelünk. Pedig sokszor ott van a válasz előttünk, látjuk, halljuk, de nem tudjuk befogadni. Csak a kimenő információkra fókuszálunk, miközben nem figyelünk annak befogadására. És ezzel sokat veszíthetünk; talán valamikor majd észrevesszük, hogy már egy ideje – vagyis már egy jó ideje – elhangzott, megtörtént, teljesült, megértésre talált a kiküldött jel, szignál, segélykérés vagy fontos adalék. Csak nem vettük észre… És nem figyeltünk a válaszra, ezért végleg elveszítettünk valamit. Vagy az üzenet mégsem ért célba, nem ment át, nem rezonált, nem talált befogadásra. Ilyen is van, még ha fájdalmas is elfogadni, vagy úgy érezzük, hogy nem is vagyunk rá képesek. És mégsem kell, hogy késő legyen, mert soha nincs túl későn. Ha bármit a helyére lehet tenni, elmondani, megosztani, megbocsátani, ahhoz sosincs későn. Ha nem is ugyanúgy, ugyanoda kerül a hiányzó darab, mint ahová kerülhetett volna adott esetben, ha a maga idejében történik, mégis a helyére kerülhet. Ha utólag is, haloványan, látszólag erőtlenül – de a Szentlélek erejével, megkérdőjelezhetetlenül.
Karácsonykor, az ünnep örömében, amikor a családtagok és a barátok lélekben közelebb kerülnek egymáshoz, amikor a hívő emberek vallásos emelkedettségükben felismerik egy új kezdet lehetőségét, mindannyian esélyt kapunk arra, hogy ezeket a célt nem ért üzeneteket vagy az ezekre adandó, elmulasztott válaszokat a helyükre tegyük, és a hitben megerősödve érezzük a hálát Jézus Ünnepén.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.