Azt hiszem, a legtöbb írónak van kedvenc alakja, amelyhez többször is vissza-visszatér, hiszen úgy érzi, rajta keresztül tudja tolmácsolni azokat a gondolatokat, amelyeket olvasóinak szánt, vagy mert nem mondott el róla még mindent, amit szeretett volna. A vajdasági íróknál maradva, elég csak Herceg János Kekez Tunájára, Majtényi Mihály garabonciásaira, Németh Istvánnak az arcukat zsebtükörből megrajzoló családtagjaira vagy Gion Nándor Burai J.-jére és a Rojtos Gallaijára gondolni. Említhetnék példákat a ma is alkotók közül, de félő, hogy többeket kifelejtenék, ezért ettől eltekintek.
Nekem is van két-három regénybeli hősöm, akikhez mindig visszatérek, sőt ragaszkodom hozzájuk, különösen így karácsony táján lehetetlen nem gondolni rájuk, hiszen történetek fűződnek hozzájuk. El lehet-e felejteni egy olyan jelenetet, amikor immár több mint száz évvel ezelőtt egy karácsonyi éjféli misén az előimádkozó Rózsi néninek – nevezzük így – elcsuklik a hangja, mert a férje, gyermekeinek apja nem tért vissza a háborúból, s erre az egész templom asszonynépe olyan zokogásban tör ki, hogy bepárásodik a templom hideg levegője, mire az oltárt festő édesapának még kisiskolás gyermeke attól retteg, megfolyik a festék az oltárképen, s akkor azt is újra kell festeni?
Nem véletlenül tolakszik elő ez az egykoron megírt, nyilván nem minden valóságelemet nélkülöző esemény éppen most, amikor nő azoknak a családoknak a száma, amelyeket egy másfajta veszedelem miatt ér veszteség.
Az iménti templomi jelenet erősen foglalkoztat. Pechán József (1875–1922) festőművész nem csak a szecessziós festészet terén írta be nevét az egyetemes magyar művészettörténetbe. Jó egyházi festő is volt. Monumentális alkotása az 1909-ben festett, 5×8 méteres Luther a wormsi bíróság előtt című mennyezetfestménye a verbászi evangélikus templomban. Számos más templomi alkotása is fennmaradt. Így a kátyi evangélikus templomban az Ecce homo, az erdővégi templomban a Jézus mennybemenetele vagy a hagyatékában megmaradt néhány vázlata, mint például a Jézus föltámasztja Jairus leányát, a Jézus mennybemenetele II. vagy a Qvo vadis Domine? címűek.
Abban az évben, amikor a verbászi templom részére megfesti ismert al seccóját, azaz mennyezetfestményét, felkérésre e templom részére oltárképet is fest, méghozzá megbeszélt tematikával, hogy az Jézust a tengeren ábrázolja. A mű el is készült, most már tudjuk, szinte két és fél méter magas, egy méter hatvan centiméter széles, olaj, vászon, ami soha nem került a tervezett helyére. Miért?
Pechán József fiától, az ugyancsak festőművész Pechán Bélától (1908–1982) hallottuk, hogy édesapja valóban vállalta a templomi oltárkép elkészítését, és meg is festette. De… S itt kezdődik a novellába, regénybe illő mese. Pechán József Jézus alakjának ábrázolásához egy aránylag magas, szikár, sovány, bajuszos, szakállas modellt keresett, aki nem is lehetett más, mint Bachmann Zsiga, egykori helybeli kisbíró. Aki már 1892-ben Palicson megnyerte a Bycicle Club országos versenyen a tízezer méteres távot, majd megjárta az Újverbász–Temesvár, az Újverbász–Szarajevó, valamint az Újverbász–Kassa távot is, és tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, amely viszont már toborozni kezdte az 1896-os olimpiai játékokra a versenyzőket.
Ekkorra híre ment, hogy Zsiga eredményeit az osztrák Dürkopp (Johann Kirschon tulajdonában levő) biciklijével éri el. A gyár tulajdonosa ezek után meghívta, legyen a vendége Klagenfurtban. Zsiga, azaz ahogyan akkoriban mindenütt írták, Sigmund Bachmann eleget is tett a meghívásnak, és fölmondva kisbírói állását, elindult a horvát területeken át a délosztrák városba. Kirschon itt legújabb biciklijük modelljével ajándékozta meg, azzal a feltétellel, hogy ezzel karikázzon Bécsbe, próbálja ki, mennyivel jobb az előzőnél, s ott majd találkoznak.
A Die Wienner Welt tudósításai immáron csak arról szólnak, hogy Bachmann megérkezésének másnapján a Hochburg–Lamberg-kastély szállodájában összetalálkozott Kirschon bicikligyáros és a francia Amédée Bollée, az ismert gőzmeghajtású omnibusz, a Párizs és Bécs között közlekedő jármű tulajdonosa. Ekkorra már az automobilok időszaka járta, Kirschon is ezen érkezett Bécsbe, a színpadi kuplékban pedig már ki is figurázták az addig közlekedő omnibuszokat. Az ott elfogyasztott gazdag vacsora közben a két asztal között szó szót követett, ki a jobb, nagyobb, erősebb, kinek vannak jelentősebb perspektívái… A szaporodó pezsgősüvegek következtében felforrósodott hangulatban fogadás született, miszerint ha Bollée gőzgépe előbb átússza a La Manche-t, mint a Dürkopp-pal körül lehet utazni a világot, akkor ennek egy négyemeletes bécsi bérház lesz az ára.
Hogy a vitából Bachmann Zsigánk mit értett, s mit nem, nem tudni, de a dzsentriviadal hangulata átragadt rá, s amikor odáig fajult a hangos kakaskodás, hogy gőzgép vagy bicikli, Bollée felajánlotta: ha ez az itt ülő bácskai, hova is való, „werbasser schwäbische schwab”, Sigmund egy éven belül körülutazza a világot, én egy négyemeletes palotámat adom, ellenkező esetben négy automobil lesz a jutalmam.
Zsigánk nyilván maga sem tudta, mire bólintott rá, amikor gazdája azt ajánlotta, ha elvállalja a kihívást, s mindent megtesz annak érdekében, hogy a két éven belül megtartandó athéni olimpián is ott legyen, az övé lesz a bécsi bérház. A fogadás megköttetett, és Zsigánk elkezdte felkészülését a nagy tettre, amelyben előre meghatározott útvonalat kellett követnie. És a csoda is megtörtént. Nemcsak a helyi sajtó, hanem az akkori hírügynökségek, a francia AFP előde, a Havas, majd a londoni Reuters, továbbá az amerikai Associated Press követte tudósításával a biciklista útját, aki San Franciscót érintve, hajóval érkezik Honoluluba, majd Új-Zélandra s innen tovább Ausztráliába… Indián és Cejlonon keresztül jut Afrikába, itt a Szuezi-csatornán átkelve érkezik meg Alexandriába, és 1894-ben ismét itt van Európában. Hogy gazdag ember lett, nem vitás, de minden álma mégsem valósult meg. Tüdőgyulladása miatt nem lehetett ott a magyar válogatott tagjaként az 1896-os athéni olimpián, de ott volt, s hetedik helyen végzett az 1903-as első Tour de France-on, majd bíróként részt vett az ugyancsak első, 1908-as Giro d’Italián.
Egy évre rá kapja Pechán József a megbízatást az oltárkép megfestésre, s a helybeli kaszinóban sörözgetve ajánlja föl biciklista társának: legyen modell a Jézusról szóló kép megfestésére. Nyilván nem első szóra egyezett bele Zsiga az ajánlatba, de végül is megtörtént, több napon át – mesélte Pechán Béla – ott ült apja műtermében. A botrány állítólag akkor tört ki, amikor Wagner Adolf, az egyébként kivételesen jó szónoki és szervezői képességgel megáldott esperes meglátta az oltárképet, és azonnal fölismerte gyülekezete hívő tagját: Bachmann Zsigát. Az emlékezet szerint komoly szóváltásra is sor került a festő és az esperes, majd az egyházi elöljárósága között, mert hiába magyarázta Pechán, hogy ha Jézus tanai bejárták a világot, Zsiga pedig ugyanezt tette biciklin, akkor miért ne lehetne ő „jelképesen” is a tengeren átkelő Krisztus. Nos, ez a magyarázat nem fért bele sohasem a kispolgári lelkekbe, mint ahogy az oltárkép sem került oda soha, ahova szánták.
S amiért mindezt újból elmeséltem: nemrégiben lebontották az evangélikus egyház parókiáját, amelynek padlásáról előkerült a több mint száztíz évvel ezelőtt megfestett kép! Porosan, galambpiszkosan, jobb alsó sarkában némileg meg is csonkítva. Természetesen azonnal fényképet készítettem róla.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
